Partridge Creek dinoszaurusz

2014.07.09. 20:09

Gondolom az olvasóim közül sokan kedvelik a dinoszauruszokat, és sokan úgy gondolják, hogy ezeket a hatalmas állatokat csupán a trópusi esőerdőkben és szavannákon lehet fellelni. A sarkvidéken túli területeken keresnék utóljára az esetleges túlélőket, elfelejtve, hogy ezen vidékről sok maradvány került elő, valamint hogy ezek a teremtmények bizonyítottan melegvérűek voltak, és bizony nem hüllők /Wágner Balázs cimborám írásából erről bővebben érdeklődhettek: itt érhetitek el/.

Akkor térjünk rá a történetre.

1903-ban járunk, a Yukon folyó vidékén, Kanadában, öt évvel a klondike-i aranyláz után. Ezt a vadregényes tájat vadászok hobbi vagy trapperek /prémvadászok/ árasztották el. James Lewis, egy san francisco-i bankár, Tom Leemore helyi aranyásó  egy jól megtermett jávorszarvasra vadásztak a mocsaras tundrán Dawson várostól 100 mérföldnyire keletre. A mocsár közepén épp becserkésztek egy jól megtermett jávorszarvast. Hirtelen az állat felkapta a fejét, panaszosan felbőgött aztán dél felé menekült. A duó jól ismerte a helyi élővilágot, jól tudták, hogy egy ilyen nagy állatot mint a jávorszarvast maximum csak egy grizzly medve tud megrémíteni. Elindultak, hogy megnézzék mi volt az, döbbenten látták, hogy a hóban jókora nyomok voltak. 1 méter széles és 2 méter hosszú, mindegyik ujján 3 centis éles karom meredezett. A vadászok követni kezdték a teremtmény csapását. A nyomok hirtelen végetértek a Partridge szurdoknál, mintha a lény le vagy átugrott volna a másik oldalára, esetleg valahogy átmászott. Ezek után felkenuztak a McQuesten folyón a közeli indián faluba, Amstrong Creekbe. Itt akadtak össze Pierre Lavagneux atyával francia-kanadai származású jezsuita hittérítővel és Georges Dubuy francia utazóval.

 

Amikor elmesélték neki a történetet, azok szkeptikusan fogadták, de beleegyeztek, hogy visszatérnek velük, hogy megkeressék a lényt. Másnap intenzív, de eredménytelen keresés után letáboroztak egy sziklás szakadék felett. Épp a vacsorát készítették el, amikor vérfagyasztó üvöltés törte meg a csendet. Az egyik vadász a puskája felé nyúlt, míg a másik a szakadék túlsó oldala felé mutatott. A szakadék felől egy valóságos bestia közeledett. A hossza 15-16 méter, a súlya pedig 40 tonna /bár valszeg túlbecsülte mind a két adatot, max 10 méteres lehetett, a súlya pedig 12-15 tonna/. Fekete bestia testét szürke-fekete vadisznóéra emlékeztető sörték borították /valószínűleg prototollak/. A szájából nyál és vér csorgott /valószínűleg ez költői túlzás/, az orrán pedig egy orrszarvúéra emlékeztető tülök meredezett. Az indiánok azonnal a szikla mögé bújtak, Lavagneux pedig a következő szót ismételgette "ceratosaurus".

Érdekesség, hogy ezt a fajt 1889-ben fedezték fel, tehát valószínűleg a hittérítő hallhatott róla /vagy az egész egy hoax/. A teremtmény felállt a két hátsó lábára, felágaskodott és felüvöltött, utána elment a szakadék távolabbi végébe. A csapat nem akart tovább ott maradni a baljóslatú helyen, és visszamentek Amstrong Creekbe. Dupuy később Dawson City-be táviratozott a kormányzónak, hogy indítsanak egy expediciót 50 emberrel, öszvérekkel és kutyákkal, de ez nem jött össze.

A férfi hazautazott Franciaországba. 1907-ban levelet kapott Lavagneuxtól, hogy az indiánok a folyó mentén széttépett kaributetemeket találtak. Ez volt az utolsó híradás a Partridge Creek dinoszauruszról. Ha ez a híradás nem egy hoax /Jeas  Sais Tout nevű francia folyóíratban jelent meg/, akkor viszont nem lehet rajta fogást találni. A krétában már megvolt az éghajlati övezetség a bolygónkon, ami azt jelentette, hogy az északi tájakon hideg volt, gyakran a hó is esett. A dinoszauruszok pedig alkalmazkodtak ehhez az időjáráshoz.

Valószínűleg egy ilyen jól alkalmazkodott dinoszauruszfaj túlélhette a K/T kihalás katasztrófális eseményeit, és Kanada ősvadonjában élte túl az utóbbi több millió évet.

 

Homo Floresiensis

2014.06.04. 10:24

http://www.monstropedia.org/images/thumb/d/d3/Ebugogo.jpg/180px-Ebugogo.jpgA floresi előember felfedezése sok mindent megváltoztatott, köztük megismertette a világgal egy különös, Szumátrán élő teremtményt, amely feltételezett élőhelye szinte egybe esik Flores egykori törpeszerű lakóinak felségterületével.

1295-ben már Marco Polo is hallott egy különös emberszerű majomról, de a törzsek is beszámolnak, már-már természetesnek veszik ezen törpe lények létét. A Délkelet Szumátrában élő Kubu törzs történetei szerint együtt élnek egy Hanku Pendeg nevű majomszerű lénnyel. Állítólag dohányleveleket adnak nekik, mivel ezeknek ez a kedvenc táplálékuk. Nem állatnak, hanem szellemnek vagy démonnak tartják őket, egyes törzseik pedig kegyetlen és buta lényeknek ismerik őket, akikkel többször is volt már összetűzésük. A történetek azonban mind megegyeznek abban, hogy könnyen túljárnak majomszerű lények eszén.

Lehetséges, hogy talán az első modern emberek találkoztak a floresi előember képviselőivel és a történeteik a velük lévő összecsapásokról szólnak? Néhány holland telepes is látta a teremtményt. Már idősebb Plinius is említ egy Nittevo törzset, és a szigeten élő véda törzs is megemlíti a történeteikben. 1914-ben ezeket Frederic Lewis jegyezte le. Ezek szerint a nittevok csak egy méter magasak voltak, a nőik valamivel alacsonyabbak mint a férfiak. Két lábon jártak, a karjaik és lábaik rövidek voltak. Nem viseltek semmilyen ruhát, a védák szerint ezek a lények a fák lombkoronájában, a barlangokban és a hasadékokban éltek, és kisebb állatokkal táplálkoztak. Tíz-húsz fős törzsekben járták az esőerdőket, a nyelvük pedig madárcsicsergésre emlékezttet. Állítólag a védák a 18. század végén pusztították ki  nittevokat, mivel azokat a gyermekeik elrablásával vádolták. Beszorították a törpéket egy barlangba, elzárták a bejáratot és tűzet gyújtottak. A füst megfullasztotta a különös lényeket, kipusztítva őket.

W.C. Osman Hill 1945-ben expediciókat indított a térségbe. A védák szerint nem sikerült kiirtani a nittewokat, és addig a mai napig élnek törzsei az esőerdő mélyén. A primatologus szerint talán a homo erectus máig élő egyedeiről lehet szó. ATRambukwella kapitány elmélete szerint ez a teremtmény inkább egy australopithecusféle lehet a leírások alapján. 1984-ben Dr. Salvador Alvarez spanyol antropológus állítólag összeakadt a teremtményel. Egy apró, emberszerű teremtményel akadt össze, akinek a testét vastag szőrzet fedte, néhol pedig már begyógyult sebhelyek látszottak rajta. Amikor meglátta a férfit, csicsergésre emlékeztető hangokat adott ki, és berohant az erdőbe. A férfi sokáig úgy gondolta, hogy talán egy helybelivel találkozott, azonban amikor felfedezték a homo floresiensis-t, megváltoztatta a véleményét.

http://australianmuseum.net.au/Uploads/Images/24784/Daynes_big.jpgA 20. század elején Holland telepesek érkeztek Szumátra szigetére, akik közül többen is látták a teremtményt. 1923-ban Mr. van Heerwarden helyi földbirtokos épp a földjét mérte fel, amikor az egyik fa tetején egy különös teremtményt vett észre. A testét sötét bunda borította, a karjai szinte a térdéig értek, a lábai pedig rövidek voltak. Az arca pedig sokkal közelebb állt az emberi archoz, mint a majoméhoz.

Az orang pendeket többen látták az elmúlt száz évben. A beszámolók megegyeznek abban, hogy talajlakó és két lábon járó teremtmény, a magassága 80 cm-től egészen 150 cm-ig terjed. A testét rövid, szürkésbarna bunda fedi, de előfordul feketésbarna, vörösesbarna, aranybarna, sárga vagy narancssárga színű példány is. A nagy lábujja elkülönöl a többitől, és nagyrészt növényevő.  A helyiek szerint öt és hat fős csoportokban járják a erdőket, és a kedvelt tápláléka a gyömbérgyökér, de eszik rovarokat és folyami rákokat is.

http://farm8.staticflickr.com/7210/6872214515_6d08d2a694_z.jpg

Ezeket a történeteket könnyedén besorolhatnánk a mítoszok és mesék világába, azonban a homo floresiensis http://megakomodotours.com/wp-content/uploads/2013/11/Homo-Floresiensis.pngmaradványainak megtalálása új megvilágításba helyezte ezen történeteket. A becslések szerint a floresi előember, népszerű nevén a hobbit 94 000 évvel ezelőtt jelent meg az élet színpadán, és 12 000 évvel ezelőtt tűnt el /12 000 évvel a neandervölgyi ember becsült kihalása után/, valószínűleg a szigetre 840 000 évvel ezelőtt bevándorolt homo erectus populáció törpenövésű leszármazottai. Képesek voltak tűzet gyújtani, és megsütni a levadászott törpe elefántokat. A legutóbbi jégkorszakban a vízszintcsökkenés miatt a Dél-Kelet Ázsiai szigetvilág egy összefüggő félszigetté vállt, azonban Flores ebből kimaradt, Sunda földtől csak egy keskeny tengerszoros választotta el. A paleoantropológusok szerint egy vulkán kitörés irtotta ki őket.

Azonban mi van, ha a hobbitok, mivel képesek voltak a munkamegosztásra és az eszközhasználatra, és talán a tervezésre, a katasztrófa elől a közeli szárazföldre, Szumátrára menekültek? És talán innen valahogy elvándoroltak Srí Lanka szigetére, ami akkoriban szintén együtt volt Indiával?

Lehetséges, hogy a homo floresiensis még ma is él, csak állati sorba süllyedve? Hisz gondoljunk bele, a legendát most tárgyi bizonyíték is támogatja. Mert azért ez olyan, mintha az Észak-Amerikában megtalálnánk a sasquatch koponyáját.

 

 

Thylacoleo - Újratöltve...

2014.05.05. 10:14

 Már régen – még a blog hőskorában – írtam a Queenslandi tigrisről, erről a titokzatos ausztráliai ragadozóról. Akkoriban csupán mint lábjegyzetként emlékeztem meg róla, mivel nem találtam róla észleléseket.

Azonban nem régibben találtam pár észlelést, köztük olyanokat is, amik a közelmúltban történtek. 2007 júliusában történt az első eset. Newcastle közelében történt, ez a város a kontinens és az ország keleti részén fekszik, alig pár kilométernyire Sidney-től. Ez a területet bozótosok borítják, nehéz itt gazdálkodni, nehezen járható, valamint a közeli hegység tele van lakatlan barlangokkal.

A szemtanú és két barátja június végén ment kempingezni a területre. Mivel ezen a terepen járművel szinte lehetetlen közlekedni, ezért leparkolták az országúton a kocsit. Ekkor a bozótosból egy hatalmas, fekete állat jött ki tőlük jobbra. A teremtmény feléjük fordult, és felhúzta az ajkát, elővillantva különös szemfogait, utána beviharzott az út másik oldalán burjánzó cserjésbe. Azonnal visszaültek a kocsiba és elhajtottak.

A szemtanúk szerint az állat akkora lehetett mint egy nagyobb kutya /a méretét bullmasztiffhoz vagy rotweilleréhez hasonlították, mindkét blöki elég nagy és izmos/. A bundája teljesen fekete volt, kivéve a mellkasán lévő, az erszényes ördögéhöz hasonló fehér foltot. Erős testalkatú volt, nagy és kidomborodó vállal, széles és izmos mellkassal. A hátsó lábai vékonyabbak voltak mint a mellsők. A feje nagy volt és széles, nagy orrával és hosszú pofája nem macskára utalt, de apró és hegyes fülei valamint nagy, intelligens szemei sokkal inkább. Az elülső metszőfogai nagyok voltak, a fogsora pedig tömöttebb volt mint a kutyáké vagy a macskáké.

 

 

Nekem, épp úgy ahogy a honlap tulajdonosainak túl részletes a leírás, de a szemtanú a saját elmondása szerint „vidéki lány”, ismer minden vadon élő teremtményt, és magát mint jó megfigyelőnek vallja. A teremtmény testalkata az 1964-ben Victoria államban lefényképezett Ozenkadnook tigrisre hasonlít. Ugyanabban a térségben, ahol a 2007-es esemény is történt, valamint 1880-as években gyakran láttak hasonló teremtményeket.

Valamint a mai Quennslandet ábrázoló hajózási térképen oroszlánokról készült rajzokat lehet látni, melyeknek a feje gyanúsan emlékeztet az erszényes oroszlánéra.

 

Rilla Martin, 1964 nyarán épp nyaralni indult a családjával, mikor elhajtottak az Ozenkadnook bozót mellett. Úgy döntött, hogy csinál egy fényképet a a rokonairól. Amikor kiszálltak és nekikészültek a fényképezkedéshez, Martin észrevett egy különös állatot a bozót szélén. Azonnal lefényképezte, mikor az állat hirtelen megfordult és beviharzott az erdőbe.

A képen lévő sokan szeretik erszényes farkasnak látni /ami már 3000 éve kihalt Ausztráliában/, de a rajta lévő állat nekem nem tűnik annak. Véleményem szerint valamely más erszényes ragadozó, mondjuk egy erszényes oroszlánt sikerült lencsevégre kapnia a szerencsés fényképésznek.Scherger_pawprint.jpg

2005 augusztusában a Nyugat-Ausztráliai Scherger légibázison egy újabb fotó készült a teremtményről. A bázison lévő katonák éppen éjszakai gyakorlaton vettek részt. Ez egyfajta harci játék volt, amin belül két csoport versengett, hogy melyik tudja hamarabb elkapni a másikat. Az egyik osztag vezetője felsétált a közeli, használaton kívüli kőfejtőben, és egy soha nem látott állattal találta szembe magát. Az állat első két lába nagyobb és izmosabb volt mint a hátsó, valamint a lapockái púpszerScherger_creature.jpgűen kidudorodtak. Az őrvezető szerint az állat egy hiénára hasonlított. Az őrvezetővel lévő kutya megrémült a teremtménytől. A következő éjszaka is megjelent, aztán eltűnt. A felderítők kezdetben úgy gondolták, hogy a teremtmény talán egy disznó vagy egy mutáns dingó. A kőbányában talált lábnyomok szokatlanok és egy élő állatra sem hasonlítanak.

Az erszényes oroszlán más néven a thylacoleo carnifex már legalább 50-30 000 éve kipusztult, azonban Ausztrália még mindig egy titokzatos és rejtélyes kontinens, amely tele van fel nem derített, vagy ember által ritkán járt bozótokkal és ősvadonokkal, ahol bármi élhet.

 

 

 

A Bladenboroi bestia

2014.01.07. 12:35

http://static1.wikia.nocookie.net/__cb20110507142830/cryptidz/images/5/55/Bilde_01.jpgÉszak Karolina, egyike az első 13 amerikai államnak a nyugati parton. Itt volt az első spanyol település, Joara az észak-amerikai szárazföld belsejében, valamint az angolok itt alapították meg a később titokzatos módon elnéptelenedett Roanoke kolóniát, valamin 1953-ban az itteni Bladenboro városkája horrorfilmbe illő eseményeknek adott otthont.

December 29. Egy helyi  farmer jelentette a hatóságoknál, hogy látta, ahogy egy titokzatos nagymacska az aljnövényzetbe vonszolta kutyájának halott testét. Újév napján két titokzatos módon elpusztul kutyára bukkantak. A jelentések szerint a szervezetükben egy csepp vér sem maradt, másnap két további kutyát támadt meg a titokzatos ragadozó.

Január 6. Mrs. Kinlaw 21. éves helyi lakos reggel fél nyolckor kisétált a házuk elé, amikor meglátta a különös teremtményt a házuk körül ólálkodni. Azonnal sikított, mire a férje puskával felszerelkezve kirohant a házból. Csak a teremtmény macskára emlékeztető jókora lábnyomait találta meg. Egy helyi gazdálkodó pedig beszámolt arról, hogy az ismeretlen vadállat többször is rájárt az állataira, elragadott három sertést, négy tehenet és egy kecskét. Ez utóbbit a későbbiekben megtalálták, a fejét valami egy harapással összezúzta. A beszámolók szerint a vadállatnak a medvére emlékeztető vaskos teste, macskaszerű feje, és hosszú farka volt.A teste 1.22 méter hosszú és a becslések szerint 120 kilogramm.

http://webecoist.momtastic.com/wp-content/uploads/2010/07/cryptids-beast-of-bladenboro.jpg

Testét cirmos bunda borította. A hangja pedig egyszerre emlékeztetett csecsemősírásra, egy nő sikolyára és egy macska morgására. A hatóságok hamarosan hajtóvadászatot indítottak a különös bestia után. Vadászok százai keresték, hogy leterítsék a vadat, de nem bukkantak semmire se.

A gyilkosságok hirtelen abbamaradtak, egészen 2003-ig. A teremtmény több állattal is végzett Bladenboro 150 kilométeres körzetében.

2007-ben Lexington megyében hatvan kecskének összezúzta és kiszívta valami a vérét, harminc mérfölddel odébb Greensboro városában egy gazda ugyanígy vesztette el a kecskéjét. Bolivia városában egy pitbullal végzett, A gazdája Bill Robinson eltemette halott kedvencét, néhány nappal később egy másik helybeli Leon Williams  megtalálta az elpusztult állatot. A halott kutya néhány testrésze hiányzott, körülötte pedig minden csupa vér volt.A titokzatos ragadozó két hét alatt tíz kutyával végzett. Az általa hagyott lábnyomok 10 cm szélesek voltak.

2013. Június 15. egy helyi farmra csapott le a ragadozó, megölve az ott tartott három lovat és a tulajdonosok nagy bull masztiff kutyáját. A lovak nyakán, mint a többi támadásnál mély, szúrt sebre bukkantak. Az állatok életük utolsó perceiben erősen verejtékeztek. Ez azt jelzi, hogy valami üldözte őket. Másnap a kutyájuk holtestén is hasonló sérülésekre bukkantak. A farm gazdája is látta a titokzatos állatot, ami kísértetiesen hasonlított az 1953-ban látott teremtményre.

2008-ban a MonsterQuest című televíziós műsor munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy a támadásokért egy puma a felelős. Ez az állat azonban kihalt a teljes keleti parton, kivéve az erősen fenyegetett floridai pumát. Ha nem puma volt, akkor mi tizedelte a közeli állatállomány?

A beszámolók szerint nem pumát láttak, ahogy a viselkedése alapján lehetett az ismert nagymacskafaj tagja. A puma mindig raktározza a zsákmányát, nem jellemző rá a vérszívás. Talán valami új, eddig fel nem fedezett nagymacskafaj élhet Észak-Karolina erdőségeiben. Több ragadozó is ízletesnek találja a zsákmány vérét, előszeretettel meg is isszák, mivel nem csak finom, hanem egészséges is. Lehetséges, hogy e faj egy-egy elöregedett vagy fiatal és kíváncsi tagja előjön a rejtekhelyéről, hogy a könnyű zsákmánynak számító háziállatokra vadásszon.

Talán az is lehetséges, hogy nem is macskaféle, hanem a medvekutya egy speciálizálódott leszármazottja, amely a Borophaginae (csonttörő erejű állkapoccsal rendelkező) kutyák kihalása után azok helyére léptek.

Vagy talán ez csak egy városi legenda, vagy tényleg csak egy pumát láttak...

A jeti és a sasquatch valamint a többi hominid létére számtalan magyarázatot adtak már. Azóta voltak már neandervölgyiek, homo erectusok, állatkertből szökött majmok, idegenek, ember-majom hibridek, de a legelfogadottabb jelölt még mindig a Gigantopithecus.

A felfedezése is kalandregénybe illő volt. Ha valaki Kínában kövületre akart bukkanni a múlt században, akkor csak annyi dolga volt, hogy elment egy helyi természetgyógyászhoz, és ott szinte a polc tele volt az apró "sárkánycsontokkal" teli, befőttes üvegekkel és kosarakkal. A kínai népgyógyászatban ezeknek ezerféle felhasználása van és az őslénykutatók nagy bánatára ma is zajlik a kereskedelmük, annak ellenére, hogy a Kínai kormány már védi a lelőhelyeket.

1923-ban így sikerült felfedezni a Pekingi embert, de azonban nem ő ennek a posztnak az úgy mond főhőse, hanem egy másik, sokkal nagyobb főemlős. 1935-ben járunk Gustav Heinrich von Ralph Koenigswald elismert holland őslénykutató és geológus épp egy Hong Kongi patikát látogatott meg. Nem tudni, hogy miért járt ott. Talán úgy gondolta, hogy ő is szerencsét próbál, vagy összeszedett valami helyi betegséget és a helyi gyógyászathoz fordult segítségért. A történetünk szempontjából ez most lényegtelen.

Valószínűleg míg várta a bolt tulajdonosát a polcokat mustrálgatta. Reménykedett benne, hogy ő is talált valamit. Nos, talált is. Egy zápfogat, ami egy főemlősé lehetett. Lapos volt, és nagy, valószínűleg a titokzatos majom állkapcsának hátsó részéből származott. Nem tudni, hogy Gustav felkiáltott örömébe, vagy kivárta a sorát és higgadtan megvette csak azt az egy fogat. Annyi biztos, hogy sietős léptekkel ment vissza a szállására, ahol aztán le is írta a fogat... Kiderült, hogy egy új majomfajt fedezett fel, amit azon nyomban Gigantopithecusnak nevezett el. Azóta több mint 300 kövület került elő, általában fogakra bukkantak, de találtak egy állkapocscsontokat is, aminek köszönhetően úgy ahogy sikerült rekonstruálni a nagydarab állatot.

A maradványok alapján a fajai elterjedtek volt Kínában, Indiában és Dél-Kelet Ázsiában. Igaz, még csak egy állkapcsot ismerünk a fajból, de abból is sok mindent megállapíthatunk. A zápfogaik laposak és szélesek voltak, míg a metszőfogak aprók, élesek és szorosan a többi foghoz tapadnak. A tudósok arra következtetnek, hogy a gigantopithecus gyakran táplálkozott bambusszal. Az állkapocs azt is elárulja, hogy az állat milyen testtartást részesített előnyben. Az uralkodó nézet az, hogy a mai emberszabásúakhoz hasonlóan négy lábon járt, de az állkapocs egészen mást árul el.

Grover Krantz, antropológus (és azon tudósok egyike aki nem csak kutatott a Nagyláb után, hanem hitt is benne), szerint az állkapocs U alakú és széles. Szerinte ez lehetővé tette, hogy amikor a majom egyenesen tartotta a fejét, akkor legyen hely az egyenesen álló légcsőnek. Úgy gondolta, hogy az állat két lábon járt. Azonban mivel nincs több csontmaradvány, ezért nem tudhatjuk, hogy milyen lehetett az állat testalkata. Az biztos, hogy a földön élt, hasonlóan a mai gorillákhoz. De ilyen testarányokkal is talán képes lehetett két lábon járni...

Egy mai példa: Kent városának (Nagy Britannia) állatkertjében egy Amban nevű idős hím egyszerűen megtanult két lábon járni, és az érdekesség, hogy ezt a viselkedésformát ő az apjától tanulta el... Lent egy videó...

Ha a gorilla képes megtartani a súlyát (ami a ma élő legnagyobb főemlősféle), akkor talán a gigantopithecus is képes volt rá. Valószínűleg csak kisebb távolságokat tehetett meg így, mivel ez a hatalmas emberszabású elég lusta lehetett. Hasonlóan a ma élő pandákhoz fél napokat is ült és majszolta a bambuszt.

Azonban egy ilyen állatra is leselkedtek veszélyek. A maláj és az indokinai tigrisek becserkészhették a gyanútlan, felnőtt állatokat, míg a fiatal állatokra ködfoltos párducok vadásztak.

A gigantopithecus a tudósok szerint 1 millió évvel ezelőtt jelent meg és 100 ezer évvel ezelőtt pusztult ki egy sokkal veszélyesebb ragadozó ténykedése folytán. Pontosan azután, hogy a homo erectus, majd a korai homo sapiens megjelent az élő helyén, majd ki irtotta a lassú mozgású, békés növényevőket.

Érdekesség, hogy úgy fest, hogy a gigantopithecus egy konvergens evolúció eredménye, egy olyan növényevő, ami hogy ha kell a hátsó lábaira áll, majd a mancsával tépi le a friss hajtásokat. Ezt a szerepet Afrikában a robusztus australopithecusok, Dél-Amerikában az óriás lajhárok, Európában a patás chalicotheriumok, És ma ezt az életmódot a gorilla képviseli.

És ha egy ma élő rokonát keressük, akkor azt az orángutánoknál megtalálhatjuk. Azonban ez igen csak távoli rokonság. Bár egy csoportba tartoznak, de a gigantopithecus a sivapithecusok közé tartozott, és így a mi Rudink (rudapithecus) közeli rokona lehetett.

Feltehetjük a kérdést, hogy van e esély arra, hogy a gigantopithecus fennmaradhatott napjainkig. Nos, igen. Nagy esély volt rá, hogy talán volt egy ismeretlen faja, ami talán a Himalája hegyeitől egészen Szibéria fagyos síkságaiig elterjedt, de aztán az emberi terjeszkedés kipusztította. De egy populációjuk átvándorolhatott a Bering földnyelven, ahol addig zavartalanul fejlődhettek, míg a mai amerikai őslakosok elődei meg nem érkeztek...

De ez már egy másik történet...

A Kodiak "dinoszaurusz"

2013.06.26. 07:18

1969-ben járunk. Először lép ember a Holdra, felépül a Berlini tv torony, véget ér a klasszikus Star Trek sorozat. Ebben az évben történt az is, hogy Mylark rákászhajót új, drága a kor igényeihez képest korszerű érzékelőrendszerrel szerelték fel. Semmi különös.

Április 15-én  a Kodiak sziget partjainál tesztelték az új rendszert, ami tökéletesen működött. Hamarosan eredményt is felmutatott. 110 kméteres mélységben egy 67 méteres testről ütődtek vissza a hanghullámok, ami úszó mozgást végzett. A szonárt kezelő halászok azonban egy általuk ismert bálnához sem tudták hasonlítani. A gép egy állat sziluettjét adta ki, a teremtménynek két pár békalába volt, hosszú elvékonyodó farka, karcsú nyaka a végén egy keskeny, apró fejjel.

Ivan T. Sanderson zoológus értesült erről az esetről április 30.-án. Sanderson bár elismert zoológus volt, de foglalkozott a kriptozoológiával is. És mint egy igazi nyughatatlan lélek a lény nyomába eredt. Sanderson megszerezte a szalagot, majd meg se állt vele a szónár berendezés gyártójáig, a Simradig. Ott úgy mutatta be a különös anomáliát mutató diagramot, mint hamisítványt.

A cég képviselője szerint valószínűleg manipulálták a gépet. Sanderson ezek után 14 ezzel foglalkozó szakértő figyelmébe ajánlotta a diagramot, mindegyik azt mondta, hogy a szónár gépet nem manipulálhatták. Roy Mackal, a Nessie egyik leghíresebb kutatója szerint egy máig életben maradt prehisztorikus bálnáról van szó.

Feltehetjük a kérdést, hogy norvég Simrad cég miért akarta megkérdőjelezni a szonár eredetiségét, míg más szakértők azt mondták rá, hogy valódi. Ha arra gondolunk, hogy ez jó reklám lett volna nekik, akkor valószínűleg tévedünk.

Épp hogy ez szégyen lett volna a cég számára, hogy ezek után a jól szuperáló szonárjait csak szörnyvadászok vehetik igénybe. Azonban ne evezzünk az összeesküvéselméletek hideg és hullámzó északi tengerére, arról se feledkezzünk meg, hogy valamelyik tengerész szándékosan hamisította a kaldiogramot.

Ha igaz is, akkor egy másik lehetőséget vett fel. 67 méter hosszú az állat, nagyobb a ma élő kék bálnánál is, és emlékeztek még a Glacier szigeti teremtményről szóló posztomra (itt megtalálhatjátok), mi van ha a teremtmény hosszú nyaka valójában ormányt volt? Lehetséges, hogy az alaszkai óriás fajának egy élő példányával találkoztak, egy valódi, óceánban élő elefánttal?

Talán a közelben lévő tengeri kígyókról szóló jelentések is arról szólnak, hogy ezek a teremtmények, hasonlóan szárazföldi rokonaikhoz kiemelik az ormányukat a vízből, hogy aztán levegőt nyerjenek? Talán még is csak ezeknek a lényeknek egész csordái élnek az óceánokban? Vagy csak véletlen egybeesés?

Hisz a rejtélyek világában az is előfordulhat.

Az emberé válás kezdetének forgatókönyve: Az emberősök az erdőkben élnek, ezek megritkultak, az őseink kikényszerültek a szavannára, két lábra álltak. És több millió évig a szavannán élő, emberszabású majmok voltak az őseink, amelyek csak néha álltak két lábra, jártak. Dögökkel táplálkoztak és a természetben használt szerszámokat (köveket, botokat) használtak a diók feltörésére, a dögevők elkergetésére a tetemek mellől. Azonban pár millió év múlva kikényszerültek ebből a fülkéből, és ráléptek az evolúció egy másik útjára.

Általában egy másik ökológiai fülkébe való átkényszerülést, mindig egy sikeresebb, hasonló, rivális faj érkezése indítja el. Az emberőseink találkoztak egy sokkal agresszívabb és vadabb főemlősfajjal: a páviánokkal. Ezek a majmok a cerkófmajmok közé tartoznak, azonban kevés, őserdei fajuktól eltekintve a szavannai életmódot választották, és jobban alkalmazkodtak hozzá az első emberféléknél.

Túl jól is, a gepárd valószínűleg osztja ezt a véleményt a képen.

A páviánokat ha jól megnézzük inkább egy bizarr kutyának láthatjuk első látásra. Elsősorban azért, mert négy lábon haladnak és futnak, a második a különös arcuk, a harmadik pedig a fejlett csoportos viselkedésük. A csapataikban több hím és nőstény is vonul együtt. És ami a legfontosabb, ezek az egyetlen olyan nem emberszabású majmok, melyek rendszeresen vadásznak és esznek húst. Bár elsősorban dögökkel táplálkoznak, de gyakran elejtenek fiatalabb állatokat.

Miért érdekes ez az emberé válás szempontjából? A páviánok életmódjából kikövetkeztethetjük az őseink életmódját, ezek szerint az australopithecusok és a páviánok ősei a parapapio nembe tartozó ősmajmok között élénk evolúciós verseny volt. Ha elakarjuk képzelni a mai páviánok ősét, akkor meg kell néznünk egy mangabé majmot. Ezek a majmok ritkán jönnek le a fáról, azonban a csoportos életmódjuk a páviánokéhoz hasonlít. Rendszertanilag a makákók és a páviánok között állnak.

Fájl:Affe Rotscheitelmangabe 050901.jpg

Ez azt jelenti, hogy amikor az erdőségek megritkultak, akkor ezek az ősi cerkófmajmok, hasonlóan a mi őseinkhez kikényszerültek a szavannára. Azonban nem haltak ki, hanem alkalmazkodtak a szavannai éghajlathoz és a nyílt terephez. Ebben segített, hogy az otthonukat jelentő esőerdő a millió évek alatt csak fokozatosan húzódott vissza, kisebb erdőfoltokat hagyva. A mangabékhoz hasonló ősmajmoknak meg kellett tanulniuk ügyesen a földön mozogni, és gyorsan elinalni az itt élő ragadozók elől.

Ha úgy vesszük, több majomfaj is él a szavannán. Gondoljunk csak a szavannacerkófra, melyeknek a társas viselkedése szintén olyan mint a páviánoké, bár nem olyan vérmesek mint rokonaik, azonban ha a cerkófok között egy olyan állatot keressünk, ami a páviánokhoz hasonló utat járt be, akkor a huszármajmot találjuk. Ez a leggyorsabb főemlős a világon, azonban ők a gyorsaságukat a ragadozók elől való menekülésre használják, ahogy azt a páviánok őseik is tették.

Később a sebességük nőtt, fokozatosan felvették az emberszabásúak testarányait. A szavannán kevés volt az olyan gyümölcs ami szükséges volt az őspáviánok számára, ezért a szervezetüket fokozatosan szoktatni kezdték, hogy gyökereket és minél több húst egyenek. Ezt kezdetben dögökből pótolták, majd kisebb gerincesek elkapásával, utána pedig elkezdtek vadászni.

Ismerős?

Igen, az ember ősei is hasonló utat jártak be, de míg a páviánok alkalmazkodtak ehhez az életmódhoz, addig az őseink eszközöket kezdtek el készíteni, majd megtanultak ők is vadászni. Azonban a két lábon való járás elsajátítása hátrányokkal is járt. Gyorsabban kifáradunk, a súlyunkat két láb hordozza, négy helyet. A mellső lábainkkal már nem veszünk részt a helyváltoztatásba, ezért minden munka a lábainkra marad. Ezért sokkal ügyetlenebbek vagyunk nem csak a páviánoknál, hanem bármely négy lábú emlősnél is. Ez felvett egy ijesztő lehetőséget.

Lehetséges, hogy a korai páviánok vadásztak ránk?

Gondoljunk bele, az őseink még nem űzték jól a két lábon való futást, gyakran négy lábra kellett állniuk, ami plusz időt vett el, és így bármely ragadozó beérhette őket. Köztük egy olyan is, amely még szintén gyakorolta a szavannai életmódot, míg nem fejlett embervadásszá nem vállt: a pávián, azon is belül a legnagyobb páviánfaj, a Dinopithecus. Ezek a páviánok nem sokban különböztek mai rokonaiktól, kivéve a méretüket. 1.52 méteres is lehettek, ha pedig két lábra álltak volna, akkor a 3 méteres magasságot is elérhették. A súlyuk 100 kilogramm is lehetett. A szemfogaik pedig a ma élő páviánokéval vetekedett. Igazi csúcsragadozó lehetett a maga idejében. A australopithecusok alacsonyabbak voltak egy ma élő embernél, ahogy a dinopithecusnál is. Valamint több australopithecus csontján nagymacskákra utaló fognyomokat találtak, amiket a velük egy helyen élő kardfogú macskáknak tulajdonítottak, lehetséges, hogy a felük inkább a dinopithecusra utalhat. Lehetséges, hogy a páviánok eredetileg az emberősök vadászatára specializálódtak?

Az egyik legfőbb fegyverzete  a dinopithecusnak és más pávián fajoknak fogazata lehetett. A páviánok fogazata bizarr a többi főemlőséhez képest, a szemfoguk megnövekedett, sokkal inkább a ragadozó emlősökéhez hasonló, ahogy az erős állkapcsaik és nyaki izmaik, melyek az erős harapást teszik lehetővé.

Igaz, az őseink valószínűleg próbálták magukat védeni, köveket dobáltak, botokkal rontottak a támadókra, de a páviánok mindig gyorsabbak voltak, elkaphattak egy fiatalabb példányt, vagy egy csecsemőt, majd felfalhatták. A nemzedékek folyamán ez a technika fejlődött, végül már más, állatokra is kiterjesztették. Ez el is kellett. Az őseink továbbfejlődtek, elkezdtek hatékonyabb eszközöket kifejleszteni, megszervezték a védelmüket a falkában rájuk támadó páviánok ellen. A páviánok étrendje pedig megváltozott, sokkal inkább a növények felé tolódott, de a hús továbbra is fontos szerepet nyújtott a táplálkozásukban.

A páviánok térhódítása idején több emberszabású faj is élt ezen a területen, amelyek már képesek voltak többé-kevésbé két lábon járni, mint a főemlősök szavannai életmódhoz alkalmazkodásának addig ismert alternatíváját, de a páviánok azzal hogy négy lábra álltak és fokozatosan sprintelő életmódra álltak át, az alkalmazkodás egy teljesen más formáját hozták el, kiszorítva több hominida fajt is a helyéről, amik aztán kihaltak. Kivéve egyet, amit ma homo habilisként nevezzünk, és a mai modern ember őse lett. Mint ahogy a homo ergasternek is, minek megjelenésével a dinopithecus kihalt. Lehetséges, hogy egy idő után visszavágtunk, és a hatalmas páviánféle a túlzott vadászat és a táplálékforrás hiánya és a más ragadozókkal szembeni versengésben kihalt?

Arra kell gondolni, hogy a pávián és az australopithecus között bonyolult ragadozó-zsákmányállat kapcsolat állt fent, amit bonyolult konvergens evolúció és versengés előzött meg.  Azonban nincsenek olyan australopithecus csontok, amelyeken páviánok fognyomaira bukkanhatunk, bár ki tudja, hogy hány leleten lehetnek ilyen nyomok, és hogy az őslénykutatók mennyi mindent nem vizsgáltak meg?

A fenti történet csak egy valamit bizonyít, az ember mint természetben élő faj hamar kihalna vagy csak átlagos zsákmányállat lenne. Vajon mennyi esélye volt, hogy a mi ősünk nem pusztul ki a páviánokkal folytatott harcban?

Igen, egy tavi szörnyről írok.

Bizonyára ismeritek az ellenszenvemet ezekkel a történetekkel kapcsolatban, azonban elkezdtem kutakodni, hogy hátha van valamelyiknek valamilyen lehetséges igazságtartalma. A kutatásom első eredménye a Storsjöudjuret nevű lény. A név neve azt jelenti, hogy Nagy-Tavi-Szörny, de hívják Storsie-nek is (inkább ezt a rövidítést használom ha nem bánjátok).

A teremtmény a mítoszok szerint a Svédországi Storsjön tóban él. A lény általában egy hatalmas vízi kígyóként írják le, uszonyai és kutyára emlékeztető feje van, a hossza hat méter. Azonban akik közelről is megtudták figyelni egy három méteres, nagyfejű és szemű, zömök teremtménynek írták le, aminek a bőre nyálkás és apró pikkelyeket lehet rajta megfigyelni. A színe általában szürke, fekete pöttyökkel, de beszámoltak már olyan példányról is, aminek a teste sötétzöld vagy barnásvörös volt, és hosszába fekete csíkok borították.

Az első feljegyzés a lényről 1635-ből származik. A történet szerint két troll Jata és Kata épp sört főztek a tó partján, mikor az üstből egy kígyótestű, macskafejű lény ugrott elő, majd szökkent a tóba. A lény ezek után egyre nagyobb és nagyobb lett, majd terrorizálni kezdte a parton élőket, rátámadt a gazdaságaikra és elragadta a jószágaikat. Egy Ketil Runske nevű varázsló a tóban lévő Frösön szigetre egy faragott követ helyezett, ezzel megkötve a teremtményt.
A lényt csak azt ébreszthette fel, aki megtudta fejteni a rúnakővön lévő feliratot. Ez még mindig ott található a szigeten, bár lehet hogy semmi misztikus nincs benne, és valaki meghamisította. Hisz látott már ilyet a történelem. Érdekes, hogy a kövön viszont hivatkozás nincs a lényre.

Austmaðr, Guðfastr fia, már ez a kő emelkedik, ezáltal hidat épített és kereszténnyé Jämtland tartományát. Asbjorn építette a hidat. Trjónn és Steinn faragott ezeket rúnák .

Azóta többen is látták a lényt feltűnni a vízben, kiemelni a fejét. Több vadászatot is szerveztek, hogy elkapják. Még speciálisan Sortie csapdát is építettek. Ez egy fémváz volt, amibe egy élő disznót helyeztek csalinak. Semmi haszna nem volt, Sortie-nak úgy fest, hogy nem volt étvágya.

1989 június 14-dikén pedig megtalálták az állat partra sodródott magzatát. Ezt azóta is a helyi városka múzeumába őrzik. Amit ki lehet belőle venni, az azt sugallja hogy az állat talán egy emlős. Azonban egyáltalán létezhet? És a spiritusztban lévő embrió talán nem egy műanyag hamisítvány?

Az ír történetek szerint az ottani tavakba egy Dhobar chu nevű lény él. A leírások szerint ez a lény olyan mint egy vidra vagy egy kutya keveréke. A történetek szerint gyakran rátámadt a tavak partján úszó asszonyokra, ahogy a mai krokodilok. Érdekesség, hogy a Dhobar, óír nyelven azt jelenti, hogy vidra. A leírása megegyezik a Sortie-val. A testükhöz tapadt zsíros bundát nézhették nyálkás kültakarónak, a kutyaszerű fej és a kígyószerű test is stimmel, ahogy a kétéltű életmód is. Mint a Dhobar chu, mint a Sortie egy vidra. Ez magyarázatot adhat arra, hogy miért lehet ritkán látni, miért nem sikerült elfogni.

De ha tényleg vidra, akkor hogy tudta rettegésbe tartani a környező településeket? Az Európában élő egyetlen vidrafaj az Európai vidra, azonban az ő mérete nem éri el a 82 centimétert se, még a csoport legnagyobb faja a 140 centiméter hosszú Dél-Amerikai óriásvidra se. Talán egy szokatlanul óriási, mára már kihalt vidrafajjal van dolgunk? Valami hasonló, mint amilyen az Afrikában élt Enhydriodon nevű óriás vidraféle. Ezen állat 200 kilogrammos volt.

Egy másik lehetőség, hogy talán egy holocénig fenn maradt kétéltű cetfélével van dolgunk. Ezek a teremtmények a ma élő vidrákra hasonlító életmódot folytattak, míg a fókák ki nem szorították őket. Lehet hogy egy fajuk átvészelte ezt a kihalási hullámot és a mai napig fennmaradt.

Azonban azt is számításba kell vennünk, hogy mint minden vízi lény esetében talán egy normális méretű vidrát , szalamandrát vagy a vízben lubickoló jávorszarvast láttak, ha csak nem egy víz felszínén úszó kacsacsapatot vagy farönköt.

A tény, hogy mint minden ilyen vízi lény a Sortie is fellendítette az idegenforgalmat és a parton lévő városka számára. 1986-ban védetté is tették a lényt, míg nem 2005-ben le nem vették a listáról. Így újra bárki vadászhat rá, már ha egyáltalán létezik.

 

Ausztráliáról mindenkinek a kopár sivatagok, áthatolhatatlan bozótosok és végeláthatatlan szavannák jutnak az eszébe. Pedig ez nem mindig volt így. Egykor hatalmas erdőségek és élettől zöldellő szavannák borították ezt a vidéket. Hatalmas kenguruk és vombatfélék, óriási röpképtelen kacsák legelték a növényzetet, rájuk pedig nagymacskákra emlékeztető erszényesek és az óriásgyíkok utolsó hírmondója a megalánia vadászott. 5-6 méter hosszú, a tömege pedig 500-600 kilogramm.

40 000 évvel ezelőtt azonban az állat eddigi életterét jelentő erdőségek és bozótosok visszaszorultak az éghajlatváltozás és az emberek égetéses tevékenysége miatt. A megalánia kihalt, vagy mégse?

1979-ben Rex Gilroy ausztrál kriptozoológus hívást kapott. Egy szántóföldre érkezett, ami tele volt egy óriásira nőtt gyík nyomaival. Bár a legtöbbet tönkretette az időjárás, de a tudós még néhányról tudott gipszmintát venni. Ugyanebben az évben Frank Gordon herpetológus (hüllőszakértő) épp a Wattagan hegység közelében gyüjtött

mintákat, Új Dél Walesben. Épp visszaszállt a kocsijába, amikor a közelében lévő egyik nagyobb fatörzs hirtelen megelevenedett, és elindult a fák felé. Mint kiderült egy kilenc méteresre becsült gyík volta az.

Egy farmer épp a birtokát ellenőrizte, amikor egy óriási gyíkot látott, ami egyszerűen átmászott a drótkerítésen. Az ilyen kerítésekbe nem vezetnek áramot, mivel ezzel a birtokhatárokat jelzik, így a hüllő megúszta áramütés nélkül. Az állat mérete nyolc méter is lehetett.

Új Guineában egy misszionárius és két vezetője épp egy folyón hajózott felfele, amikor az egyik fán meglátta, hogy egy nagyobb gyík heverészek. Hiába kérte a pápua származású útitársait, hogy álljanak meg, de azok tovább eveztek, mintha csak rettegtek volna valamikor. A pap másnap visszatért, és lemérte a faágat, amin a gyík heverészet (és teljesen végigérte azt a testével). A hatalmas hüllő testhossza több mint 12 méter lehetett.

Az ausztráliai bennszülöttek mitológiájában feltűnik egy teremtmény. Ez egy hatalmas gyík, aminek a bőrét tüskék borítják. Az ezeket ábrázoló, több mint 3000 éves sziklarajzokat megtalálták Új Dél Wales és Sidney környékén. De Észak-Ausztrália hatalmas erdőiben a bennszülöttek hite szerint egy másik halálos hüllőragadozó, a Mungoon Galli vadászik. Érdekesség, hogy az aboriginek hite szerint ez a teremtmény a 15 méteres hosszúságot is elérhette. A hitük szerint ekkor ezek a teremtmények bejárták az egész kontinenst, a bennszülötteknél pedig gyakran vadásztak rájuk, de sokan meg is haltak ezekben a harcokban. Ezek a bestiák a méretüknek köszönhetően gyakran kidöntöttek fákat, a bennszülöttek, ha hallják egy kidölő fa recsegését, akkor azt a mungoon galli számlájára írják. A törzsek gyakran hallanak Új Dél Wales erdeiben különös sziszegés szerű hangokat és nem lépnek be az erdőség azon részére.

1978-ban Cessnock megyében egy marhatenyésztő egy reggel borzalmas dologra ébredt. Egy hatalmas, varánuszra emlékeztető gyík épp kimászott a marhák karámjából, az állkapcsában az egyik tehénnel. A férfi azonnal összehívta a társait, és kocsikkal és puskákkal indultak a titokzatos ragadozó után, de a lábnyomok egy mocsaras területre vezettek. Jól látszott, hogy az állat a földön maga után húzta a farkát, és a tehénre is rátaláltak, pontosabban ami megmaradt belőle. A nyomok szerint az állat belemerült a vízbe. A kutyák megvadultak a szagtól, így a farmerek nem folytathatták tovább a kutatást.A gazda több mint 10-11 méteresre becsülte az állatot. A helyiek megvádolták, hogy ő maga ölte le az állatot, majd gyártotta le a nyomokat.

Miért ölné le titokban a saját állatát? Vagy Ausztráliában is tiltották az állatok leölését és ott is voltak feketevágások, vagy mi? Áhh, hagyjuk. Folytassuk tovább kalandozásainkat. Cessnock megyében több beszámoló is érkezett ezeknek a hüllőknek a feltűnéséről.

1975-ben az egyik helyi lakos megpillantott egy 9 méter hosszú állatot, aminek a testét erős és terpeszben álló lábai 1 méterrel tartották a talajszint felett. A testét szürke alapon fehér foltok borították.

1974-ben Mike Blake épp a házának verandáján ült, amikor hirtelen meglátott valamit, amit biztos nem felejtett el egész életében. Egy hatalmas gyík sétált be a férfi udvarára. Blake megdermedt, amikor a 6 méter hosszú teremtmény rápillantott, majd elindult a bozótban lévő egyik karám felé.

Ausztrália déli részén, Queenslandben található a Kuranda esőerdő. A helyiek hite szerint itt óriási varánuszok élnek, amelyek gyakran előjönnek az esőerdőből és felfalják a háziállatokat. Az ausztrál hadsereg egyik őrmestere épp az Antherton fennsíkot kutatta 1913-ban. Az Emerald Creek folyónál keresett drágakőveket, mikor megpillantott egy 3 méter hosszú varánuszra emlékeztető hüllőt. 1963-ban egy házaspár épp kocsival utazott Brisbane és Beenleigh között, amikor egy óriási gyík szaladt át előttük. A teremtmény hosszában kitöltötte a 6 méter széles utat.

Szintén ebben az évben az ausztráliai hadsereg Steve nevű közlegénye a csapatával gyakorlaton vett részt, Normanby tartomány tavakkal és mocsarakkal teli esőerdejébe. Épp a terepet derítették fel, amikor rátaláltak egy nagyobb darabokra tépett tehénre. Szinte félbetépték. A közelben hatalmas láb és faroklenyomatok voltak, amelyek arról tanúskodtak, hogy ismeretlen és soha nem látott méretű fenevad végzett az állattal. A nyomok alapján a lény hosszát 9 méterre becsülték.

1977-ben négy fiatal Karen és Susan (nővérek) és Alan Johnson és Tom Carrol egy esőerdőbeli ösvényen sétáltak, Townsville közelében. Hirtelen egy óriási hüllő lépett elő a bozótból. A fiatalok megrémültek és elbújtak a bokrok közé, onnan figyelték a szörnyeteget. A lénynek varánuszra emlékeztető feje, hosszú nyaka, vaskos teste, hatalmas, vastag lábai és nagy karmai, valamint hengeres, hosszú és izmos farka volt. A testét szürke alapon fehér foltok borították, 12 méter hosszúra becsülték és 2 méter magasra.

Ausztrália északi területéről, a Burronjuor hazájából is jöttek jelentések. 1970-ben két helyi gazda épp hazafelé autóztak, amikor eléjük kilépett egy óriási varánusz. Amikor meglátta a járművet, felemelkedett a két hátsó lábára, 2 méterre volt a föld felett, a farka 4-5 méter hosszú lehetett. A lény a két gazdára sziszegett, majd hihetetlen gyorsasággal berohant az erdőbe.

1979-ben Bob Pike épp egy földúton autózott, amikor a bozótból egy hatalmasra nőtt gyík sétált elő. A férfi azonnal lecsavarta az ablakot, és megvárta, míg a tőle 4 és fél méternyire lévő teremtmény eltűnik. A lény hosszát 7 méteresre becsülte.

Ugyan ebben az év februárjában két őslakos is látott egy 5 méter hosszú gyíkot.

1890-ben a Victoriai Euroa faluját egy 9 méteres gyík tartotta rettegésben. Hatalmas lábnyomokat hagyott a környéken, a falu férfi lakosai /több mint 40/-en puskákkal, hálókkal és vadászkutyákkal a lény keresésre indultak, de az akkora már eltűnt. 1978-ban visszatért, közel az Új Dél Wales-i határhoz egy nő meglátta, hogy egy 6 méteres gyík rohant át a kocsija előtt. 1981-ben Mr. Hay, Euroa-i lakos épp nyúlra vadászott, amikor a tőle 25 méternyire lévő folyónál észrevett egy különös ágat. Amikor közelebb sétált, hogy jobban megnézze, az "ág" felpattant és elszaladt. Mint kiderült egy 5 méter hosszú gyík volt.

1986-ban egy fiatal pár a folyó közelében ugyan így látott egy "ágat", de gondolom az olvasó már tudja, hogy az csak egy gyík volt. Ami felkelt és berohant a bozótba. Ez a példány 8 méteres volt.

Vajon mi lehet ez a gyík? Nos, a kisebb megfigyelt példányokra rámondhatjuk, hogy esetleg egy túlméretes varánusz, vagy ha igaznak fogadjuk el a megalánia létét, akkor annak egy fiatal példánya. Azonban a többi, sokkal nagyobb észlelés milyen hüllőfajhoz köthető? Lehet tényleg ekkorára megnőtt a megalánia, vagy talán élt vagy ma is élhet egy olyan varánuszfaj Ausztráliába, ami mellett nem csak a ma élő 2,5 méter hosszú ausztrál varánusz és a 3-4 méter hosszúsággal rendelkező komondói varánusz, hanem a 6 méteres megalánia is eltörpült?

Bizonyos feltételezések szerint a megalánia sokkal inkább dögevő volt, mint ragadozó. Talán egy ilyen óriási varánuszfaj árnyékában élt, és annak elejtett zsákmányából táplálkozott. Hasonló lényről hallani történeteket. Dél-Tibeti Arunachal Prades megyéből.

Ez a buru. A területen lakó apatani törzs vénei úgy tartották, hogy letelepedtek a mocsaras Jira mocsárban, aminek jó volt a klímája és alkalmas volt a növénytermesztésre. Azonban elkezdték őket zaklatni a területen élő óriási gyíkok, a buruk. A történek szerint a hátukon három sor tüske futott végig. A lábai rövidek voltak, és inkább a vízben szerettek tartózkodni.

A törzs elkezdte lecsapolni a mocsarat, mire a legtöbb buru elpusztult, mások pedig a föld alá költöztek. A tudósok szerint a buru talán egy kihalt krokodilféle. Heuvelmans a teremtmény hosszúkás nyakáról és villás nyelvéről inkább a varánuszokkal rokonítja. Nyugat Indiában egy jhoor nevű varánuszra emlékeztető teremtményről emlékeznek meg az ősi történetek.
Az iráni mitológia később innen vette át a sárkány, más néven az ahi alakját. Ha megnézzük az ábrázolásokat, akkor bizony azt láthatjuk, hogy az irániak sárkányai inkább nagyra nőtt gyíkok, mint sárkányok. Ugyan ez elmondható a tradicionális kínai sárkányokról is. Azok is négylábú, szárnyatlan lények.


dragon-Azhi-Dahak5.jpg

De mi köze az ausztráliai óriásgyíkoknak az indiai és kínai történetekhez? A jégkorszak idején a tengerek vízszintje csökkent a növekvő északi jégsapkák miatt, a Dél-Kelet Ázsiai szigettenger pedig egy szárazföldet alkotott, amit ma Szundának hívunk. Ugyanez történt Ausztráliában, ahol a kontinens Új Guineával és Tasmániával együtt alkotott egy Szahul nevű földdarabot.

Fájl:Map of Sunda and Sahul.png

Mint láthatjátok ezen a képen a két földdarab között csak néhány kisebb sziget volt, amin keresztül az úszni jól tudó állatok simán átevickélhettek. Mint ahogy a varánuszfélék is. A komodói sárkány is ha úgy vesszük az óriásvaránuszok ma élő, törpe szigeti változata, de bizonyítékok vannak rá, hogy Timor szigetén is éltek ilyen óriás gyíkok, amelyek ugyan nagyobbak mint a komodói varánusz, de kisebbek a megalániánál. Később elterjedtek a Szunda földön, majd végül megjelentek az Ázsiai kontinensen, ahol aztán később a Buru őseivé válhattak, ahol kihaltak az emberi terjeszkedés miatt, de a későbbiekben ez adhatott alapot az indiai és kínai sárkánytörténetekhez, amik aztán elterjedtek az iráni és később az európai mitológiában.

Lehetséges, hogy ezeknek a vadállatoknak nagyobb populációi még jelen vannak Ausztrália és Új-Guinea felfedezetlen földjein, a felfedezésükre várva.

/Az infókat Rex Gilroy honlapjáról szedtem a fickót már említettem a bejegyzésbe, ő a téma egyik helyi, elismert szakértője. A beszámolókat ő gyűjtötte, néhol a szemtanúk a nevük elhallgatását vagy álnév használatát kérték)

A trollokról

2013.03.10. 13:05

A trollok a germán mitológia egyik legismertebb lénye, nem összetévesztendő a jötünnal, vagyis a jégóriással. A történetek szerint a hegyekben, barlangokban húzzák meg magukat, kisebb családi csoportokban, ami általában egy apából és egy anyából, valamint azok gyermekeiből áll. És bizalmatlanok, gyakran ellenségesek az emberekkel.

A trollokat bár hatalmas és ormótlan lényeknek ismerjük, hála a Harry Potter és Gyűrűk Ura könyveknek, vagy nagyfülü és orrú alattomos lényeknek, ahogy a Warcraftban, de a kép róluk, ahogy haladunk vissza az időben egyre jobban megváltozik. Erick Knatterund, a hominid kriptidek szakértője tanulmányozta a skandinávok mondáit, és talált tizenkét olyan jellemzőt, ami minden történetben megjelenik a lényekkel kapcsolatban.

Általában a hegyekben éltek és barlangokban húzták meg magukat. Az egymástól távol élő egyedek ordítással kommunikáltak a szomszédaikkal. A hangjuk durva és erős, a korai történetekben a trollok sokkal emberszerűbbek, de a testük erőteljesebb. Az arcuk pedig annak ellenére, hogy hasonlít az emberére, nagyon taszító. Valamivel magasabbak voltak nálunk, és a testüket bunda borította. Valamint hihetetlen testi erejük volt. A kezében lévő bunkón kívül nem használtak eszkőzöket, és nem voltak olyan intelligensek, mint mi emberek. A néphit szerint a trollok gyakran félnek a villámoktól és több népmese azt mondja, hogy egy adott helyen épült trollt mindig egy templom építése közben öltek meg.

A tröll meglepően fiatal mitológiai lény említések szintén, ugyanis a skandináv mitológia szakértői szerint csak a legújabb hőstörténetekben jelennek meg. Ha a régebbi mítoszokban keressük az elődjét, akkor a jötünnál állapodhatunk meg. Ők voltak a világ első élőlényei, míg az istenek le nem győzték és távoli tájakra nem üldözték őket. A birodalmukat az emberekétől hegyek, tengerek és áthatolhatatlan erdők választották el. Gyakran keveredtek az emberekkel és istenekkel. Loki, a cselvetés skandináv istenének vérében is jötün vér csörgedezett (ő volt az ördög megfelelője a történeteikben). Gyakran olyan intelligensek is voltak, szemben a trollok állatias ösztöneivel. A nevük azt jelenti óskandináv nyelven, hogy "gyökér", de ez lelehet vezetni a nedvivóból és a vérszomjasból, így az emberevőből.

A trollok ezzel ellentétben úgy mond az emberekkel egy élettérben éltek, annyira hogy a kereszténység előretörésével a gonoszság és a sátán földi helytartóivá váltak. Annak ellenére, hogy a történetekből kiderült, hogy a trollok csak akkor támadtak rá az emberekre, hogy ha azok megsértették az ő területüket. Ezért ma sem eldöntött dolog a mitológia kutatói között, hogy a trollok jó vagy rossz lények, abban egyeztek meg, hogy egyszerűen üresfejűek.

A legjobb példa erre Grendel alakja a Beowulf című angolszász hőskölteményből (az angolszászok ősét jelentő népcsoport Észak-Európából, a mai Dánia területéről érkezett Britanniába). Grendel kinézetéről nem mondanak semmit sem, de az, hogy megzavarja a Herot mézcsarnokából jövő mulatozás zaja, és hogy azért öl le mindenkit az éjszaka leple alatt, majd gyáván elmenekül a megközelíthetetlen mocsárban lévő otthonába, majd a történet főhőse Beowulf az ott élő anyjával is végez,  azt mutatja, hogy a mitológiai gyökereit a trollok és jötünök között kell keresni.

Vajon lehet valami alapja a trollok létének?

A jötünöket általában torz, szőrös de azért emberszerű teremtményeknek ábrázolták, ahogy a trollokat is. A félrevonult és primitívnek tűnő életmódjuk hasonlít a mai sasquatch és jeti alakjához. Meghatározott területük van, ahová az emberek csak a saját felelősségükre léphetnek és ez barátságtalan szörnyek lakta vidéken van. Lehetséges, hogy a mai ember őse azért terjedt el olyan későn Észak- Európában, mert egy másik hominid faj utolsó területe volt, és mint olyat azok foggal körömmel védelmezték az új otthonukat, amit a jég felolvadásával megnyíló úton értek el?

Bizonyítékok voltak arra, hogy a neandervölgyi és a mi ősünk egymás mellett élt, keveredett egymással sőt kereskedtek is és hatottak egymás kultúrájára. Talán máshol nem így volt, a zord Észak Európát elkerülte a pleisztocén végi felmelegedés, így az utolsó menedéke lehetett a hidegkedvelő neandervölgyinek, akik talán visszafejlődtek és egészen a történelmi időkig, a kora középkorig fennmaradtak?

Lone Pine hegység ördöge

2013.02.14. 12:25

A gyarmatosítás korában az Észak Amerikai kontinens keleti fele felfedezetlen és vad volt. Telepesek konvojai indultak el, hogy ezt benépesítsék. Gyakran estek áldozatul az indiánoknak, vagy a helyi vadállatoknak és betegségeknek. A 19. század végén ami történt több telepessel a kaliforniai Lone Pine hegységben néhány spanyol telepessel.

1878-ban a spanyolok egy echos szekerekből álló konvojjal indultak el, férfiak, nők és gyermekek, két hónappal később találtak rájuk egy csapatnyi rézbányász. A Sierra Nevada hegységben táborozó bányászok egy nap egy alakot vettek észre a táborukhoz közeledni. A férfi egy pap volt, gyengének tűnt. A rajta lévő ruhán és a naplóján kívül nem volt nála semmi. 110 kilométerre táboroztak a mai San Diegotól északra. A papot Justus Martineznek hívták, és addig némaságot fogadott. Amikor megszólalt egy borzalmas történetet mesélt el.

Míg a telepesek elértek a hegységbe, a konvoj több tagja is eltűnt. Amikor felépítették a település alapjait, ünnepséget tartottak Szent Rodrigo tiszteletére, akit a hite miatt öltek meg a muszlimok Cordóbában. Az ünnep egy idő után "őrült, kicsapongó orgiába" fordult a pap szavai szerint. A telepesek neki álltak felgyújtani a környező erdő fáit. Martinez atya a legszélső sátorból figyelte az orgiát, így azt is látta, amikor a fákon különös, szárnyas démonok jelentek meg és a telepesekre támadtak. Addig nem mentek el, míg mindenkivel nem végeztek, utána visszatértek az erdőbe. Az erdőtűz után egy magányos fenyőfa maradt a hegy tetején.

Amikor a rézbányászok elmentek a helyszínre, rátaláltak a telepesek megcsonkított, már rothadó holttesteire.

2010 decemberében a kaliforniai Brawley városában egy háromfős baráti társaság sétált az utcában, amikor cikázva elrepült felettük valami, a repülő lény megállt felettük, és megnézte őket nagy, vörös szemeivel, majd elrepült. Több részletes észlelés is volt erről a különös lényről, amelynek a leírása sokban hasonlíthat a New Jersey-i ördögére.

Általában egy ahhoz hasonló, szőrös kétszárnyú teremtményként írják le, borotvaéles karmokkal és agyarakkal. A helyi tudományos közösség a telepesek folklórja által felnagyított valós állatként írja le a teremtményt. Az a tulajdonsága, hogy a helyett, hogy felfalta volna a telepesek húsát, ott hagyta őket. Ha valóban létezik a teremtmény, akkor valószínűleg a vérrel táplálkozik, így a metabolizmusa hasonlíthat a ma élő vámpírdenevérekéhez, talán egy óriás vámpírdenevér fajjal van dolgunk, mint a már kihalt Desmodus Draculea, bár hallottam olyasmit is, hogy talán egy repülő theropoda dinoszaurusz lehet.

Persze ha létezik, és nem egy jól megtervezett hoax, mint például az a 2000 eszkimó falu eltűnt népessége. Nagyon kevés esély van a Lone Pine hegység ördögének létezésére, valószínűleg a New Jersey-i ördög történetének helyi változata...

A Nyugati Ghatok hegység lábainál veszélyes vadállatok, tigrisek, dholok és más ragadozók élnek, bár ezeknek legtöbbje veszélyeztettet hála az emberi terjeszkedésének. Azonban a területen él egy másik, a tudomány által még nem leírt macskaféle: a pogeyan.

Shandes Khadur környezetvédő és természetfotós épp a Dél-Himalája egyik legmagasabb csúcsának, az Anamudi közelében járt, amikor meglátott egy különös macskát. A vadállatnak kerek fülei és hosszú farka volt, a bundája pedig sötétszürkében játszott. Shandes nyúlt volna a fényképezőgépéért, de az állat eltűnt. Nem emlékeztette semmilyen ismert macskafélére.

Másnap a férfi kirakott egy csalit (egy csicsergő, kismadárfigurát), és egy hőre érzékeny kamerát. Azonban nem tudta lefényképezni az állatot. A helyiek pogeyanak hívják a lényt, vagyis a "a macska aki a köddel jön és a  megy". A teremtményt általában egy mutáns leopárdnak gondolják.

Ez lehetséges. Hisz ismerünk olyan leopárdokat, amiken egy folt sincs (gondoljunk csak a fekete színváltozatra). Ilyenkor a foltok egy genetikai rendellenesség miatt túl nagyok lesznek és összenönnek, de az eredeti színváltozat megtalálható a hason, és a fejen, csak halványan. De az elmúlt pár években találtak több más furcsa színváltozatot is. Találtak csincsillaszínűt (krémszínű kabát és kék szem), vörösest, az albinók sem ritkák. Karl Shuker zoológus és kriptozoológus azonban ír olyan leopárdról, aminek a bundáját pókhálószerű rajzolatok borították, de voltak már olyan állatok is, melyeknek a jaguáréra emlékeztető mintázatuk volt.

Lehetséges, hogy a Pogeyan is a leopárdnak egy ilyen alfaja?

Talán a színük segít elrejteni őket a sziklás környezetben, ezzel segítve őket a vadászatban.

A képek alapján a teremtményben sokkal inkább oroszlánszerű vonások dominálnak. Talán az ázsiai oroszlán egy sörénytelen alfaja, vagy esetleg a barlangi oroszlán máig életben marad populációja?

Erre utalhat, hogy egykoron a barlangi oroszlán egész Eurázsiában, Észak Amerikában és Dél-Amerika délnyugati részén is elterjedt voltak, míg az ember ősei ki nem szorították őket a vadászterületükről. Talán néhány populációjuk megmaradhatott India hegyeiben.

A kirara rejtélye

2012.11.23. 11:01

A tigrisek bolygónk legnagyobb macskaféléi, ezek az állatok több embert is megölnek évente mint az oroszlánok. Nem meglepő, hogy a természeti népek folklórjában ezek a lények hamarosan egyfajta démonokká és szellemeké váltak, vagy a legveszélyesebb gyilkosokká.

Mint a kirara, ezek a lények állítólag Északkelet Indiában élnek. A lábuk emberi, a fejük és a testük pedig egy tigrisé. A hímjeik emberevő vadállatok, míg a nőstényeik érzéki, aranybundás teremtmények, akik csapdába csalják az erdőben járó vándorokat. Hasonló lényekről szerte vannak történetek a tigris elterjedési területén. Indiában az ilyen személyeket gonosz varázslóknak, a Kínaiak átoksújtótta teremtményeknek, Thaiföldön pedig alakváltóknak gondolták őket. Malajziában és Indonéziában pedig jóindulatú, az ültetvényeket őrző teremtmények. Hariamu jadiannak hívják őket.

Szumátra szigetén egy csoport emberről tartják azt, hogy alakváltók, és tigrisekké tudnak átalakulni. Őket emberi alakjukban a hiányzó felső ajkukról lehet felismerni ( ezt modern korunkban úgy ismerjük, hogy farkastorok). Egy bizonyos éjszaka alakulnak át tigrisformába, majd kezdenek el vadászni.

Kicsit ingoványos terepre tévedtem, mert én nem hiszek a vérfarkasokba és más alakváltókba, és szerintem lehet rájuk logikus magyarázat (lásd: lycantropia, túlzott szőrnövekedés, vagy hirtelen pszichozis), de a kirara és más alakváltók legendája érdekes.

Plinius szerint India hegyei között szatírok élnek. Emberi arcú, szőrös állatok, akik képesek egyszerre négy és két lábon haladni, nagyon gyorsak, és nehéz őket elkapni. Brehm szerint ezek az első írásos beszámolók az orángutánokról.

Azonban az orángután mint minden emberszabású esetlen két lábon. Akkor itt valami más állatfajt kell keresni, bár talán a jeles zoológus nem is téved. Az orángutánoknál a hímek nagyobbak és erőteljesek mint a nőstények, az első bekezdésben leírtam, hogy a kirara hímek és nőstények is pont így különböznek egymástól. Az orángutánok narancssárga bundája pedig olyan mint a tigrisek alapszíne.

Azonban az agresszió és a fejlett két lábon járó képesség nem függ össze. Az orángutánok lábai rövidek, míg a kiraráé hosszúak, már-már emberszerűek. Viszont a beszámolók szerint képesek alakot váltani, ebben a formában vadászik. A kirara talán négy lábon mozgékonyabb, így üldözi a zsákmányát vagy a területére lépő riválisait.

Lehetséges, hogy India északnyugati részén egykor egy két lábon járó, mára már kihalt orángután faj élt? Vagy csak egy legenda, amit a tigrisektől lévő félelem inspirálta?

Cape Sable tengeri kígyó

2012.10.09. 08:26

1976. Julius 5. Kanada lakói még alig voltak túl három évvel az országuk 200 éves fennállását ünneplő rendezvényeken, amikor valami egészen más adott figyelemre okot.  A Cape Sable szigete közelében lévő halászok ugyanis egy hatalmas teremtmény fejét látták kiemelkedni a tengerből majd visszabukni. A Vancouver Sun szerint a teremtmény egy bálna volt, de a harminc éve kint dolgozó halászok, akik jól ismerik a tenger élővilágát, miért tévesztenék össze a bálnát bármi mással?

Érdekesség, hogy Nova Scotia közel fekszik ahhoz a területhez, ahol a Glousteri tengeri kígyót látni vélték a múlt század elején…

Egy Penney nevű halász szerint a bestia 4 méterre közelítette meg a hajóját.

Két nappal később Keith Ross és 24 éves fia Rodney a part közelében horgonyzott néhány mérföldnyire Pollock Ledger városától. Azon a reggelen nagy volt a köd. Rodney  meglátta, hogy egy helyen felkavarodik a víz. Odahívta az apját, hogy segítsen azonosítani. A férfi szerint talán naphal, de ami akkor előbukkant a víz alól nem hasonlított semmi olyanra, amit eddig láttak.

15 méter hosszú lehetett, a szemei hatalmasak és vérvörösek, két csáp végén ültek. Az alsó álkapcsából óriási agyarak nyúltak ki. Kígyószerű testét szürke pikkelyek borították, amin néhol szemölcsök voltak.

Ahogy jobban megnézték, kiderült, hogy ezek kagylók voltak. A lény testét kagylók borították. Ez a jelenség ismert más teremtményeknél is. Például a Kék Bálnákon hatalmas kacsakagylótelepek utaznak.

Nem sokkal később egy másik Keith nevű halász behajóztak a ködbe, hátha megtudják cáfolni a Penney nevű halász beszámolóját. A fia a ködben látta a bestiát. A halász azonnal jelentette az esetet.

Edgar Nickerson és 15 éves fia Robert meghallották a teremtmény üvöltését.

1997-ben történt a következő találkozás, bár ez volt a legbizarrabb. Új Funland déli partjainál egy halászhajó legénységére észrevette, hogy a tengeren egy szeméthalom lebeg, ekkor hirtelen megmozdult, és a lény feje kiemelkedett alóla, rájuk pillantott, majd visszamerült a vízbe…

Ez volt az utolsó találkozás az állattal, és feltehetjük a kérdést, hogy mi ez? A leírása elég agyrémnek tűnik, mintha csak Lovercraft egyik művéből lépett volna ki, előfordulhat, hogy talán egy eddig ismeretlen vízi gerinces, az evolúció egy másik útja…

Nem tudok rájönni mi ez a lény, esetleg valami óriási tengeri csikó, vagy nem tudom, nektek mi az ötletetek? Kommentbe várom ide a blogra, vagy a facebook csoportba.

Moa-Életben van?

2012.09.22. 14:44

Új Zéland.  Ezen a nagy szigeten, csak két őshonos emlős állat él (denevérek), a helyüket madarak töltötték be, számtalan röpképtelen madárfaj él területén, valamint az ősidőkben itt élt a legnagyobb madárfaj bolygónkon: a moa. Több fajuk is benépesítette a szigetet, a legkisebb a felföldi moa 130 centis volt, míg a legnagyobb az északi óriásmoa a 3 méteres magasságot is elérte. Azonban a Polinézia területéről érkező telepesek a XVIII. századra kipusztították minden fajukat... A tudomány állása szerint.

1889-ben Alice Mckenzie Milford Sound közelében. A hét éves kislány a tengerparton sétált, amikor szembetalálkozott egy struccra emlékeztető, kék tollú madárral. Az állat faroktollai íveltek voltak, a lábát sötétzöld pikkelyek borították. A madár amikor meglátta a lányt hörgésre emlékeztető hangot hallatott, majd beviharzott a bozótba. A nő azt gondolta a madárról, hogy takahe (amit szintén kihaltnak véltek 1948-ig). A madár újra felfedezése után a hölgy úgy gondolta, hogy nem takahe-t látott, mivel a madár sokkal nagyobb volt, a csőre pedig kisebb és nem vörös. Az ornitologusok szerint a kislány talán egy fehérarcú gémet látott, ami az 1940-es években települt be a szigetekre, de gondoltak már Nagy Foltos Kivire is (ez akkora mint egy pulyka). Azonban benne van a pakliban hogy valaki struccot vagy emut telepített a késő 1800-as szigetekre, de nem tartják kizártnak, hogy a 19. században még éltek kis termetű felföldi moák a szigeten.

Moas1993. január 20-dikán a Craigieburn Range közelében három férfi az erdőben vadászott, amikor megláttak egy mintegy 2 méter magas, struccszerű madarat. Az egyik lefényképezte a bozótba menekülő madarat, ami szerintük nem lehetett sem emu, se nem strucc, se gímszarvas. Paddy Freaney a vadonban túrázott, amikor egy óriási röpképtelen madár, aminek a testét vörösesbarna tollazat borította madarat megriasztott a patakparton. A férfi a brit hadsereg katonáit oktatta túlélési gyakorlatokat. Az általa készített fotókról kiderült, hogy a madár nagyobb bármilyen ismert Emu fajnál, a tollazata világosbarna, valamint a tollazata a térdéig ér. A képről kiderítették, hogy nem hamis, valamint hogy egy madárfélét ábrázol.
Rex Gildroy Ausztrál kriptozoológus pedig az Új Zéland északi szigetén lévő Hawkes öböl közelében egy rég elhagyott Moa fészekről számolt be, ami valószínűsítheti, hogy talán még él a szigeten egy kisebb kolónia. Valószínű, hisz a moa hivatalosan, csak 400 éve pusztult ki, lehetséges hogy néhány populáció túlélte a vadászatot, és talán most regenerálódik. De az is benne van a pakliban, hogy elvadult emukat láttak, esetleg a szemtanúk mindegyike talán az emu egy helyi vállfajával találkoztak. A leírások emlékeztetnek egy másik kihalt struccalkatúra a fekete emura. Lehetséges, hogy itt a kék vállfaja él?

Bébi sasquatcht láttak

2012.09.04. 17:49

A szemtanú Doug egy multinacionális vállalat egyik fejese, 1000 ember tartozik alá. Az eset Floridában történt, Orlandoban. 2012. január 15-dikén elindult kempingezni, hogy kipihenje a munkahelyi stresszt. Életre szóló élményben volt része. Épp az Ocala erdőben vezetett, amikor a kocsija hirtelen beragadt a puha homokba, a férfi kiszállt a járműből, majd elkezdte kiásni a kerekeket a puszta kezével. Amikor felállt, hogy nyújtózzon, hirtelen egy kő repült ki a fák közül, eltalálva a férfi bal combját. A férfi a bokrok felé pillantott, és mintha mozgást látott volna, majd az a valami rámorgott... A hangja olyan volt mint egy mérges macskáé, de sokkal mélyebb, majd átment egy mély gurgulázó hangban. Doug beugrott a kocsiba, ekkor meglátta a teremtményt. Emberszerű volt, de a bundája világosszürke. Az arca majoméra hasonlított, de az orra emberszerű volt, de laposabb és szélesebb. A karján és a lábán sokkal sűrűbb bunda volt, míg a hasán és a mellkasán kevesebb. A teremtmény egy perc múlva átsétált az úttesten, a nyomában egy fiatal állat, ami láthatólag esetlenül járt, a karja pedig a térdéig lógott. Ahogy áttértek az úttesten, az anyaállat felvette, majd eltűntek a fák között...

Madagaszkár kriptidjei

2012.09.01. 11:54

Madagaszkár a Föld negyedik legnagyobb szigete, 100 millió évvel ezelőtt elszakadt Afrikától, ez az elszigeteltség tette lehetővé, hogy egyedülálló állatvilága kialakuljon. Olyan állatok találhatóak itt, amelyek a Föld más részein nem élnek: kaméleonok, a cibetmacska félék közé tartozó fosszák, a rovarevő tanrekek, és több kaméleonfaj, A makifélék tulajdonképpen a majmok helyét töltik be, fejlettebb főemlősök is csak i.e. 1200-ban érkeztek a mai ember személyében. Persze a vadászok érkezése azt jelentette, hogy több, csak a szigeten élő nagyvadat kiírtottak, úgy mind az elefántmadárféléket, a madagaszkári törpevízilovat, valamint több, óriási méretű lemurfélét...

Azonban nem lehet, hogy ezen utóbbi teremtmények nem haltak ki?

1658-ban a sziget francia kormányzója Étiene de Flacour először írta le a Franciaország méretű sziget élővilágát, említést tesz egy tratratratra nevű lényről, aminek a leírása szerint akkora mint egy két éves borjú (1-1.5 méter hosszú), a mellső lábai egy majoméra emlékeztetnek. A testét göndör bunda borítja, a feje kerek, az arca és a füle olyan mint egy emberé. Rövid farka van. A Lipomani lagúnában lehetett látni ezeket a magányos és félénk teremtményeket. Az Európai természettudósok persze elvetették az állat létezését, nem véve figyelemben, hogy egy másik francia André Thévet 1575-ben egy Vörös tengertől délre fekvő földrészről írt, ahol állítólag hasonló lények éltek. Valószínűleg Madagaszkáról beszéltek neki az arabok (a keleti hajósok már évszázadokkal az európaiak előtt ismerték a területet).

Persze a lény létezésére nem a zoológia adott választ, hanem az őslénykutatás. Az 50-es években egy lajhárszerű teremtmény megkövült csontjai kerültek elő Madagaszkáron, a paleontologusok palaeopropithecusnak nevezték el. Kezdetben úgy gondolták, hogy vízi életmódot élt, de később megcáfolták. A lajhárhoz hasonló, függeszkedő életmódot folytatott, de egyes fajaik az óriáslajhárokhoz vagy gorillákhoz hasonló lomha növényevők voltak. És megdöbbentően hasonlított a tratratratra-hoz, így a tudósok már nem mondhatták rá, hogy képzelt teremtmény, sőt úgy gondolták, hogy amikor Borneó felől megérkeztek a madagaszkáriak ősei, találkoztak velük...

Talán a ma embere is. 1930-as években egy francia erdész egy 1 és fél méter magas, gorillára emlékeztető lénnyel találta szembe magát, aminek kutyaszerű arca volt...

Egy hasonló, de különálló kriptid a tokandia. Ez a lény ellentétben lomha rokonával a fák között ugrálva közlekedik, az arca pedig egy kutyáéra hasonlít. Bernard Heuvelmans szerint ez a lény egy megaladapis. Míg a palaeopropithecus a lajhárra hasonlít, addig a megaladapis egy koalára. Ez a teremtmény akkora volt mint egy orángután vagy egy gorilla...

A kidoky azonban eltörpül ezekhez a lényekhez képest. 1995-ben Dr. David A. Burney a Fordham egyetem biológusa és Ramilisomia madagaszkári régész három - a sziget délnyugati partján található- halászfalvakban végeztek vizsgálatokat. A helyiek egy egy nagyobb szifakára hasonlít ( ezek nagytermetű, fán élő lemurfélék), A lénynek fekete bundája van, az állán és a homlokán fehér folt. Jean Noelson Pascu, az egyik Belo-sur-mer látta a lényt 1952-ben, az elmondása szerint nem úgy futott mint egy szifaka - az említett állat két lábon fut-, addig  a Pascu által látott állat kisebb ugrásokkal menekült, hasonlóan a páviánokhoz vagy más földön élő majmokhoz. A helyiek szerint a hangja legjobban a szamárbégetéshez hasonlítható. A feje kerek, az arca pedig emberszerű... Hasonlít a hadropithecus nevezetű kihalt makikhoz, amik a páviánok és makákók szerepét töltötték be a szigeten.  A nyílt terepeket kedvelték, de megtalálhatóak voltak az erdőségekben is, valamint jól mászhattak fára.

Ennyi volt a madagaszkári kriptidekről szóló bejegyzésem, ez egy igencsak különleges szeglete bolygónknak tele érdekes állatokkal, és még fel nem derített vagy ember által ritkán járt erdőkkel. Lehetséges, hogy ezek a történetek amiket itt leírtam talán előfutárai az lemurfélék felfedezésének....

Első magyar hominid fénykép

2012.08.23. 20:34

Ezt az e-mailt a fényképpel együtt egy Horváth Róbert nevű olvasótól kaptam. Elég érdekes, mindenkinek rábízom, hogy vajon igaz e vagy sem...
Valami olyat láttam amire nem találok magyarázatot. A Szigetközben bicikliztem, amikor hazafele indulva az út menti bokrok között megláttam valamit. Először azt hittem, hogy valami kidobott rongy vagy szemét. Nem is foglalkoztam vele, csak messziről szokatlan volt a formája. Aztán amikor közelebb értem, akkor hirtelen felugrott az a valami és elkezdett menekülni. Ember szerű alakja volt, de nem ember volt. Nem ugrott be azonnal az erdőbe, mert oldalt bokrok (és szalagkorlát) van, ezért futott előttem kb 20-30 métert. Mint amikor az őz vagy a nyúl nem találja a csapást a bozótban. Nagyon magasnak tűnt, főleg mert vékony volt. Nem úgy futott mint egy ember, hanem ugrálásszerűen, kacsázva, sasszézva. Néha le is rakta a feltűnően hosszú kezeit, mintha segítette volna magát. Nagyon erősen, lendületesen mozgott, nagyokat lépett.
Az ijesztő látvány miatt azonnal lefékeztem, szinte ösztönösen a telefon után nyúltam. Fényképeztem már így őzet, aki menekülés közben megállt és vissza nézett. Most viszont nem volt szerencsém, a "lény" csak rohant. Egy képet azomban sikerült csinálnom. Sajnos elég rossz minőségű, mert telefonnal készült és kapkodva próbáltam minél hamarabb meg nyomni a gombot. Kicsit bemozdult, de még látszik rajta a szürke emberszerű alak, amint átlép/átugrik a szalagkorláton.
Világosszürke, ritkás, koszlott bundája volt (szinte csak szőrcsomók), farka nem volt, de elég izmosnak, erősnek tűnt. A mozgása esetlennek tűnt a betonon, de mégis villám gyorsan és lendületesen tudott menekülni. A fák között nagyon hamar eltűnt. Egy darabig még hallottam a gallyak reccsegését, meg ahogy a törmelék gurult a töltésoldalban, de egy szempillantás alatt nagyon messze jutott, elhalkult minden. Egy gyakorlott terep futó sem tudott vlna ilyen gyorsan futni a lejtőn és a bokrok között. Az arcát nem láttam, talán csak egy pillanatra. Elég buta feje volt. Valahogy egy ősemberre hasonlított, csak tényleg nagyon magas és vékony alkata volt. Annyit még láttam, hogy piszkos volt. Gondolom a földben kotorászott, az éjszakai eső vagy harmat után sáros volt.
Az egész nagyon gyorsan történt, de igyekeztem inkább fényképezni, mint megfigyelni. A fénykép nélkül csak azt hittem volna, hogy képzelődtem, mások meg végkép nem hittek volna nekem. Én se hittem volna senkinek. Mostanáig.
Sokáig kezem-lábam remegett az ijedségtől, hazáig ezen járt az agyam. Próbáltam kitalálni, hogy mi lehetett ez. Akkor még nem gondolam ilyen "fantázia lényekre", igyekeztem észszerű magyarázatot találni. Lehetett volna majom, de eddigi tudásom és némi utána járás után egyik sem hasonlít az ott látott lényre. Beöltözött ember sem lehetett szerintem, mert még egy sportoló sem tud ilyen erővel és sebességgel mozogni a nehéz terepen. Az arányai sem voltak teljesen emberszerűek.
És sajnos itt jön képbe az, amit soha nem gondoltam komolyan. Beugrott a régi történet, amiben valahol a Mátrában magas, vékony, emberszerű alakot láttak. Előkerestem a kriptid.blog.hu-t. Körülnéztem, és itt láttam, hogy nagyon sok hasonló észlelés is volt már, még a Bakonyban is! Valaki Fenyőfő környékén látott ilyesmit, sőt mások Veszprémben is. Egy így mozgó lénynek ekkora távolság nem okozhat problémát. Szerintem.
Lehetséges, hogy a Fanyűvőt láttam? Majdnem minden jel arra utal, hogy igen, hiszen a többiek leírása néhány apró különbséggel passzol ahhoz, amit én láttam. Tudnál ebben valami tanácsot adni?
Bocs, ha kicsit össze-vissza írtam, de még mindig nagyon izgatot vagyok az eset miatt. Talán később még eszembe jut egykét részlet, de az egész nagyon gyorsan történt, szinte egy szempillantás alatt.
Fénykép-0019.jpg

Chupacabra Argentínában

2012.08.18. 11:35

Mint már sokszor említettem, én a chupacabrát nem egy kriptidnek, hanem egyfajta gyüjtőfogalomnak tekintem. Az ide tartozó lények különbőzöbbek nem is lehetnének, csak egy közös van bennük: szeretik a vért és a legtöbb az Amerikai kontinensen tűnik fel.

2010-ben egy ilyen lény ráijesztett a Giménez családra.A családnak van a La Pampa területen egy 70 hektáros birtoka, ahol szarvasmarhákat tenyésztenek, 30 állatot tartottak, ezek két kilométernyire legelésztek a farmtól, reggel 8-kor hajtották ki őket, majd délután vitték vissza az állatokat. Az állatok jól betanulták a napi rutint, ezért is lepte meg a család egyik tagját Albertot, amikor három tehén visszarohant a farmra. A legelő közelében volt egy nagyon sűrű bozót, amikor kocsiba pattantak, és kinéztek a legelőre, hogy mi történhetett, nagyon erős bűz csapta meg az orrukat. Amikor követték a bűzt, 300 méternyire az erdőben rátaláltak az egyik állat kibelezett tetemére, különös módon nem volt vér a környéken. 10 percbe tartott mire átfésülték a területet, amikor Alicia, Alberto felesége motoszkálást hallott. 10 másodperc múlva egy lényt látott eltűnni a bozótban. Két méter magas lehettett, szőrös, az arca egy kutyáéra emlékeztettet, és nagy karmok voltak a kezén és a lábán, valamint nagyon fürge volt és nagyokat tudott ugrani. 2004-ben egy tyúkfarmra tört be egy ilyen lény, a biztonsági őr háromszor lőtt rá, de az állat elmenekült.

Ilyen volt a biztonsági őr beszámolója alapján a teremtmény. Mostanában abban a körzetben egyre több állat esik áldozatul ezeknek a támadásoknak. Mint láthatjuk ez az állat inkább hasonlít a sasquatchra mint a chupacabrára, és van is egy hasonló állat az Argentin folklórban: az ucumar, úgy is ismerik, hogy az argentin bigfoot. Azonban ez a néphagyomány szerint egy békés, növényevő melák. (Lesz poszt róla, ígérem)

Inkább a gonosz majomra hasonlít, vagy talán egy olyan új fajta majomfaj, ami inkább ragadozó életmódra rendezkedett be? A vérben fontos nyomelemek találhatók, ásványi anyagok, így nagyon tápláló. Egy majomfaj talán rájöhetett erre, és hogy tulajdonképpen a zsákmányban korlátlan mennyiségben áll a rendelkezésére, ahogy a belső szervekben is (a nagymacskák is azzal kezdik, hogy visszapotólják a vadászat során elvesztegetett energiát). Talán ez csak kiegészítő a vegetáriánus étrend mellé.

Nandi medve-Újratöltve

2012.08.11. 21:41

Ez a koponya egy 1972. október 19-dikén Tanzániában lelőtt állatól származik, azt mondták rá, hogy egy oroszlán koponyája, de ha jobban megnézzük, és összehasonlítjuk egy másik képpel láthatjuk, hogy nem hasonlít. . Az állat koponyája egy medvére hasonlít, de laposabb és hosszabb egy Európai vagy Észak Amerikai példánynál, valamint a fogazata olyan mint egy medvéjé, de úgy fest, hogy sokkal inkább hússal táplálkozik. Ezek szerint ez ellentmond a calithoherium elméletnek, ahogy az is, hogy az állatot inkább oroszlánszerű testalkattal írták le, persze a feje hosszabb, és a háta lejt. Cammogó járással közlekedik. Igen, ez utalhat a calithoheriumra, de a lábnyomok alapján ennek az állatnak hat ujja van, míg a patás calithoheriumnak csak három.

Úgy fest, hogy az állat hasonlóan a medvékhez és persze hozzánk a teljes talpán jár, míg a calithoherium a lábfején járt, hasonlóan a ma élő hangyászokhoz. Valamint a calicotherium nem lehetett az a vérmes, agyevő ragadozó, aminek a bennszülöttek lefestik a nandi medvét.

Akkor mi is lehet a nandi medve? Hát amit sugal a neve, egy medve... Az utolsó ismert medveféle a Fekete Kontinensen az Atlasz medve volt, de ez inkább a barna medve egy helyi alfajának számított. A nandi medve jelentések viszont a kontinens déli részeire korlátozódnak. A nandi medve egy másik faj lehet. A mai Afrikában a miocén időszakban jelentek meg az agriotheriumok, ezek az állatok 3 méter hosszúak voltak, és a ma élő medvékkel ellentétben gyors és kutyaszerű ragadozók voltak. Inkább húsevők, és a vizsgálatok szerint nekik volt a legerősebb harapása.

Kicsit hihetőbb jelölt mint a calichtoherium, valamint magyarázatot adhat arra, hogy miért is szereti ez az állat az agyvelőt. És egy kis összehasonlítás a fenti koponyával.

Fanyüvő Veszprémben

2012.08.08. 13:42

Veszprémből küldte ezeket a bejelentéseket egy Konrád Messer nevű olvasónk..

 

A fanyüvőnek elnevezett lénnyel (mi máshogy hívjuk) többször, többen találkoztunk. Erről részletesen mesélhetnék, viszont bizonyos információkat nem akarok kiadni, mint például pontos személynevek és címek, úgyhogy ez némiképpen nehezíteni fogja a dolgokat, de a lényeget elárulom neked, hiszen közös a cél.

Az első észlelésünk a nyüvivel kapcsolatban 2006-2007 nagyon kemény, hosszú és hideg tele. 2007. január végén, vagy február elején tartottunk egy összejövetelt a baráti társasággal, kb. 10-12 fővel. Egy borospincében buliztunk az egyik barátom házánál, aki a veszprémi állatkert környezetében lakik. A házigazda kiment vizelni az udvarra. Még nem volt részeg, részegen amúgy sem hallucinál az ember, csak belőve, és mi nem élünk kábítószerrel. Ahogy kiengedte a "fáradt olajat", közben kissé hátradőlt és felnézett. Bámulta a csillagos eget, meg a fákat. A sziklás völgyfal mellett jó magas fekete fenyők sorakoznak. Azokon pillantott meg egy alakot, törzsről törzsre átlendülni. Állítása szerint az alak kb. 150 cm magas lehetett, bár ezt nehéz megmondani, mert sötétben mozgott és kb. 20-30 méter távolság volt köztük légvonalban. Teljesen humanoid alakú lény volt, a feje, a karjai, a lábai mind-mind erre utaltak. Farka nem volt. A külsejéből azonban csak egy fekete kontúr volt látható. Azonnal, amint lehetett befejezte a dolgát és lerohant közénk a pincébe, ami a garázsból nyílott. Jól becsukta maga után az ajtókat. Nem szólt nekünk semmit, csak fél-sokkos állapotában csúnyán leitta magát. Utólag valahogy megértem, bár mikor vallott, én személy szerint elég keményen lebasztam, amiért nem szólt nekünk erről, azt vágtam a fejéhez, bajunk is eshetett volna, amiért nem figyelmeztetett minket. Sajnos beszámolójával hetekig várt, addig győzködte magát, hogy "hallucinált és részeg volt", noha ő maga és mi is tudtuk, hogy ez nem igaz. Az eset történtekor épp nem volt "annyira" hideg, maximum -7 Celsius, ami akkoriban enyhének számított, mert simán volt néha napközben is -15 fok, hajnalban megközelítette a húszat is. Amikor elmesélte nekünk és leülepedtek a kedélyek, agyalni kezdtünk. Rögvest az állatkert jutott eszünkbe, hiszen történ már olyan eset, hogy megszökött onnan egy kis majom (gondolom valami makákó-féle), a kutyák ugatták is. Azonban ez emberszabású majom kellett volna, hogy legyen; legalábbis csimpánz, gorilla vagy orangután, mert a gibbon túl kicsi már ehhez. Nos, sem gibbonunk, sem orangutánunk, de még gorillánk sem volt akkoriban, csupán csimpánz az állatkertben. Valljuk be, egyik sem lehetett, mert finoman szólva is befagyott volna a segge likja ebben az irdatlanul cudar magyar télben, ráadásul jelentették volna az esetet. SEMMI ilyesmi nem történt éppen akkor. Sajnos az észlelés pontos idejét csak nagyjából három hetes időszakra tudom behatárolni, január és február "illesztésénél" valahol. A napszak az este tíz és éjjel kettő között... (eddig minden egybevág).
Következő észlelés: 2007 áprilisának végén, jómagam is találkoztam a lénnyel. Épp fent vártam az első észlelés alanyára ( :-) ) a belváros egyik parkjában, ahol kolostorromokat rekonstruáltak és egy sétány mellett helyezkedik el a domb, mikor zörgésre lettem figyelmes. Azt hittem, csak egy sün, mert az nagyon hangosan jár-kel, mintha egy fos részeg ember próbálna lopakodni sikertelenül. Azonban ez nem volt annyira hangos és a bokrok közül kivált egy alak. Épp kezdett szürkülni, amolyan este 7-8 tájékában. Kivehettem egy humanoid fejet és vállakat, de megint sötét kontúr. Csak meredt rám, én meg egyrészt félelemből, másrészt kíváncsiságból cselekedtem. Bár Veszprémben egész jó a közbiztonság, akkoriban sem volt rossz, főleg ha Pesthez mérjük, mégis volt nálam egy bicska meg egy gázspré a kóbor kutyák és balhésabb kedvű embertársaim végett, de leginkább önmagam megnyugtatására. Ezeket hamar előszedtem a táskámból és futni kezdtem a romok alacsony falán a lény felé, bár egy kis kerülővel. Azonnal nekiiramodott a látogatóm és elmenekült előlem. Kb. 4-5 másodperc alatt leviharzott a domboldalon, sötétben, fákkal bokrokkal tarkított részen, itt-ott még csuszamlós talajjal a nem régi átalakítások miatt. Szóval egy ember számára ez LEHETETLEN! Közben nem tört le egyetlen ágat sem, és nem botlott meg. Lent a sétány egyik lámpájának fénykörében még láttam, ahogyan két lábon, kacsázva fut. Vékony, emberszerű alak, de van valami nem emberi a mozgásában. Nem is majom, de nem is ember. Nem tudom. Tényleg. Hiába a lámpa fénye, csak valami sötét színű alakot láttam elsuhanni odalent. A feje érdekes volt, először azt hittem, mintha csuklyát viselne, de azóta megváltozott a véleményem, szőr, bunda lehet az kétségkívül. Jó darabig próbáltam azzal nyugtatni magamat, hogy egy csöves, vagy egy kóbor punk volt az. Hát nem az volt. A barátom így talált rám: Saját elmondása szerint, amikor rám köszönt, én rugószerűen megfordultam és kezemben a késsel és a sprével meredtem rá kikerekedett szemekkel. Megijedt tőlem, noha nagyon jó barátok vagyunk. Nem kellett ecsetelnem neki, egyből tudta, mi történt. Mikor elmeséltem neki, csak bólogatott. Sokan közülünk még mindig nem hittek nekünk. A társaink azt állították, képzelődünk, majmot, embert, kutyát láttunk. Ugye, milyen TALÁLÓ hasonlatok?:-) 
Egy alkalommal a barátom (az első észlelés házigazdája) kiment a garázsból rászólni a farkaskutyájára, hogy ne rohangásszon a garázstetőn (domboldalba épült), ám ekkor hátulról az említett kutya megnyalta a kezét. Döbbenten felnézett a garázstetőre és továbbra is hallotta a dübörgést és látott valami sötét alakot mozogni. Nem sokkal később a farkaskutya (!!!) nyomtalanul eltűnt. A srác bátyja érkezett haza kocsival, kinyitotta a kaput, amikor a kutya kirohant az éjszakába. Történt már ilyen, de eddig mindig vissza is tért. Ezután viszont azóta sem hallottunk felőle. Ráadásul az előző kutyájuk, valami kis termetű keverék a zárt udvarról tűnt el évekkel azelőtt nyomtalanul... "Biztos a cigányok vitték el", stílszerűen idézve a Vuk (könyvből) soraiból, de lehet, hogy mégsem! ... Azon a dombon pedig, ahol én láttam, van egy bokros rész, ahova nem nagyon megy soha senki, és ott találtak 2007 nyarán egy csövest holtan. Nem tudják mibe halt bele, külsérelmi nyom nem volt, állítólag szívroham. A pia végezhetett vele, vagy talán halálra ijedt? Mindenesetre érdekes.
Ugyancsak 2007 nyarán egyik barátunk, aki akkor még NEM TUDOTT erről az ügyről (érthetően nem reklámoztuk széles körben) látott egy alakot a fák között egy Gulyadombnak nevezett helyen, ahol sokan túráznak (szintén közel az állatkerthez). Egy középkori hagyományőrző jellegű rendezvényen voltunk, és mindenki egy brancsban volt egy tisztáson. A srác jött felénk egy ösvényen, és akkor látta meg feltehetőleg a nyüvit. Rászólt, mert azt hitte, egyikünk az, mire az alak kereket oldott. először futott, majd a fákon folytatta útját szélsebesen elfelé...
Láthatod, hogy ezek eddig mind-mind a város határán BELÜL történtek, sőt, igencsak bent.
2008-ban, a nyár folyamán egy másik barátunk majdnem elütött valamit az autójával Veszprém környékén, egy erdős hegyi úton. Azt mondta, hirtelen lefékezett, mert egy sötét, emberszerű alak állt az úton, épp csak rávetült a fény, de már el is tűnt. Padlófék... Várt, próbált rájönni, minek is állt meg, mi is történt, ám ekkor jött egy feltehetőleg csap részeg autós szemben és annyira szarul vette be a kanyart, hogy átsodródott a barátom sávjába, így is majdnem beleütközött. Nem kizárt, hogy megúszott egy balesetet a nyüvi jóvoltából?:-) Kedves kis feltételezés volna, ám a tény az, hogy ez egy újabb észlelés. 
Mi elég gyakran veszünk részt középkori élő szerepjátékokon, air soft-okon, sokszor éjjel. Elég jól mozgunk a sötétben és hozzáedződtünk az ilyen terepviszonyokhoz. Mégis rejtély (volt) számunkra mindez. Most, 2012 áprilisában egy Stalker jellegű airsoft játékon, ami egy régen orosz katonák által lakott Veszprém melletti "szellemvárosban" volt, láttunk egy "embert", aki egy háromméteres házfalon állt, majd leugrott a betontörmelék közé és szélsebesen futott el előlünk, néhányan állítják, 4 lábon folytatta a menekülést. Ettől függetlenül alig vagyunk néhányan, akik erről az ügyről tudunk és hisszük is, hogy fanyüvővel van dolgunk. Az emberek teljesen vakok és süketek itt is, mint másutt.
http://www.kephost.com/images4/2012/8/6/73h33lgtmyvksk3jsbhl.jpg
A kép Azraiel Shade alkotása...

Basajaun-Baszk föld őre

2012.08.08. 12:51

A baszkok Európa legtitokzatosabb népe, Franciaország és Spanyolország határán élnek, a nyelvük pedig nem mutat kapcsolatot a többi európai nyelvel. Egy elmélet szerint az első baszkok még a cro'magnoni embertípus egyik törzse volt, és egész Európában a baszkhoz hasonló nyelvet beszéltek.

Hogy ez hogy kötődik a kriptozoológiához?

Ha tényleg az Európába érkezett legősibb emberi törzs leszármazottai, akkor találkozniuk kellett kontinensünk előző őslakóival a neandervölgyiekkel. És valószínűleg találkoztak is, történetek maradtak fent a két faj első kapcsolatfelvételéről. Ez pedig a bajasaun története.

A mítosz szerint ezek a lények az erdőkben és a barlangokban lakoznak, megvédik az állatállományt az orvvadászoktól, valamint megtanították az embereket a mezőgazdaságra és a fémek használatára. A keresztény térítés után is megmaradt a hit ezekben a lényekben. A Burgos székesegyház és a Santa Maria la Real Nájera kolostor 15 századi kőfaragványain is szerepelnek ezen lények.

A beszámolók szerint nagyon magasak voltak, a szakálluk a térdükig ért, valamint igen csak jól másztak hegyet. És persze egyesek nekik tulajdonítják a megalitokat /titokzatosnak titokzatos dolog/.

De milyen történetek is fűződnek a basajaunhoz. A történetek szerint nagyon régen csak ezek a teremtmények ismerték a mezőgazdaságot és a növények termesztésének a titkát. A baszkok tervet eszeltek ki, hogy ellopják a titkot a basajaunoktól. Fogadást kötöttek velük, hogy áttudják ugrani a búzatáblát. Hát a basajaunok szálas fickók voltak /amikor mitológiai történeteket írok le, mindig előjön a Regős Bendegúz szindróma, sorry/, A basajaunok átugrották a búzatáblát, és persze kinevették a baszk nagy, bő cipőjét. Később vették csak észre, hogy a baszk meglopta őket, és a cipőjében vitte haza a vetőmagvakat.  Az egyik bajasjaun utána vágta a csatabárdját, de ekkor a férfi már messze járt. Amikor elhaladt a bajasjaunok barlangja mellett, az egyik elénekelte neki, hogy termesze a növényeket.

Egy másik hiedelem szerint a basajaunok, amikor a baszk pásztorok aludni mennek, lejönnek őrizni a nyájat, persze miután a pásztorok csengőt raktak az állataik nyakába.

Ami vicces, hogy a mai állattenyésztők meg vannak gyöződve arról, hogy a basajaun tényleg létezik, sőt az egyik öreg elmondta egy interjúban, hogy egy basajaun gyakran odajött a tanyájához, nem tudni mit akart. Egy másik állítólag a Maliuxe barlangnál látott egy szőke bundás basajaunt sütkérezni. 1993-ban egy csapat túrázó épp egy templom romjait nézték meg, amikor a közeli barlangból előlépett a basajaun. A teremtmény két méter magas lehetett, vastag bunda fedte a testét, és a hangja olyan volt mint egy dühös macskáé. Pár hónap múlva őslénykutatókat lepett meg a Katalániai Gerona régióban.

Lehetséges, hogy Basajaun a neandervölgyi ősember leszármazottja? De akkor hogy tanították meg a baszkföldi népességet a földművelésre, amikor a tudomány mai állása szerint nem voltak képesek rá? De mi van ha mégis. Az utolsó neandervölgyiek Európában pont a Pireneusi félszigeten éltek, talán keveredtek a ma élő emberekkel, és megpróbálkoztak a földműveléssel, talán létrejött egy új emberfaj, ami párhuzamosan élt a mai emberrel szerte Európában...

Egy Penny nevű kanadai nő töltötte fel facebookra ezt a képet, elsőnek arra gondolt, hogy egy medve és a bocsa, de ahogy jobban megnézte rájött, hogy ez minden csak nem medve, bár nekem fura a kép. Nekem olyan mintha ülne, és szerintem se tűnik medvének.

Arthur Conan Doyle a Sherlock Holmes írója 1912-ben írta meg az Elveszett világ című regényét, amiben egy Dél Amerikai fennsíkra egy kutatócsoport érkezik, és történelem előtti lényekkel találkozik. A könyv nagy siker lett, több film és hangjáték készült belőle, valamint többször is kiadták. Ez ihlette meg Michael Chricthont és persze engem is, hogy végül a kriptozoológiával foglalkozzak. Most jött el az idő, hogy megvizsgáljam a regény valóságalapját, vajon Doyle hallhatott Dél Amerikai dinoszauruszokról?

The pterodactyl swamp

A válasz igen. Challenger professzor figuráját Percy Fawcett ezredesről mintázta, ez a jeles felfedező igazi kalandor volt, harcolt indiánokkal és törvényenkivüliekkel, valamint feltérképezte Dél Amerika vitatott részeit, és elveszett városok után kutatott, de rajta is veszett, de ez egy másik történet.

Iguanodons

Fawcett 1907-ben expedíciót vezetett a Huanchaca fennsíkra, hogy feltérképezze azt, ezzel pontot tegyen a Bolivía és Brazília közötti határvitára. Épp a madidi régiót derítette fel, amikor a mocsárban meglátta, hogy egy állat hosszú nyaka emelkedik ki a mocsárból. Az ezredest egy diplodocusra emlékeztette…

A vidéken élő indiánok szerint ehhez hasonló állatok gyakran megtámadták a csónakjaikat.

Ugyanebben az évben két német felfedező Franz Schidt és Hermann Rudolph Pfleng egy különös lényt látott. A becslésük szerint 10 méter lehetett, a feje egy tapírra emlékeztet, akkora volt mint egy söröshordó, a nyaka hosszú, a lábai pedig rövidek az ujjai között úszóhártya feszült.

"Tracodon"

1931-ben Harald Wenstin a Bolívia és Brazíliai határon folyó Rio Mamoré partján egy krokodil fejű, négylábú állatot vett észre, a teste puffadtnak tűnt. 6 méteres lehetett.

Doyle a saját elmondása szerint hallotta Fawcett élménybeszámolóját a területről, és mivel barátok és egykor iskolatársak voltak, talán azt is elmesélte neki, amikor a dinoszaurusszal találkozott, talán Doyle-ra hathattak a mokele mbembéről és társairól szóló beszámolók, és vehetett ötleteket a helyi indián törzsek folklórjából.

A könyv főragadozója egy allosaurus volt, bár a méretének a leírása elég pontatlan volt, a mérete egy lóé, amikor az eredeti ősgyík sokkal nagyobb volt. Vagy talán nem véletlen? A yanomami indiánok között vannak történetek egy stoa nevű bestiáról. Két lábú állat, a feje egy krokodiléra hasonlít, a szeme felett pedig két rövid szarv található, bőrét hatalmas szemölcsök borítják. Kevesen élték túl a találkozást ezzel az állattal, amikor eltalálta egy nyílvessző, akkor rövid karjaival képes volt kihúzni, és hangos ordítása éjszakánként hallatszik.

Három dolog még maradt.

Az első a pteranodon. A regényben sok borsot törtek Challenger és kis csapata orra alá. Nos az indiánok kultúrája tele vannak történetek repülő kígyókról, és ezek a mai időkben is előfordulnak ezeken a területeken. Talán 1868-ban júliusában Chillében bányászok várták a vacsorát este 5 órakor, amikor egy hatalmas madár elrepült felettük. A testét rövid, fekete szőrszállak borították, a teste hosszú volt és kígyószerű, szárnya hangos csattogó hangot adott ki, a fején pedig megcsillantak a pikkelyek. 1947-ben Mr. Harrison egy hajón utazott a Brazíliai Manaus felé, amikor V alakban átrepült felettük öt különös madár Harrison szerint a „madaraknak” négy méteres szárnyfesztávolsága, barnák voltak. Kócsagnyakuk végén gólyaszerű fej ült, a fejűk búbján egy taréj helyezkedett el.

Attack of the pterosaurs

A fennsíkra érkező kis csapat nem meglepő módon majomemberekkel is harcolt, persze rossz nyelvek szerint ez bizonyíték, hogy Doyle részt vett a Piltwod ember hoaxban, de vajon ennek lehetnek valós gyökerei? A maricoxi nevű hominid kriptidet többen is látták a Dél-Amerikai esőerdei régiójában (nem De Loys pókmajmára gondolok, az egy ügyes fotó, de attól még pókmajom), köztük Percy Fawcett 1914-ben. Ezek a lények szőrösek, falvakban laknak, a betolakodókra lándzsával és íjjal támadnak, állítólag nagyon védik a területüket. Talán ezt is elmesélte Doyle-nak, ahogy a mapiungari történeteket, amik akkoriban kaptak szárnyra.

A harmadik dolog, létezhet a fennsík? Jaroslav Mares (ő írta az Itt a Jeti! című klasszikust) cseh kriptozoológus 1978-ban expediciót indított Dél Amerikába, ő tárta a világ elé a stoát, és valóban létezik egy fennsík azon a vidéken, ahonnan a történetek szerint a stoa vadászni indul, csak úgy hívják, hogy Serra Curupira, vagyis az Erdő őrzőjének  helye…

Lehetséges, hogy az Elveszett világot valós események és tények ihlették?  A Sherlock Holmes történeteket valós események ihlették, Doyle gyakran felhasználta valós tapasztalatait, amikor nyomozott.  Challenger professzort is Fawcett ezredesről mintázta. Érdeklődött az okkultizmus és a rejtélyek iránt. A regénye utószavában leírja ( az újabb kiadásokban, amit összekapcsoltak egy másik Challenger regénnyel, a Méregövvel, ez már nincs meg), hogy nem tartja kizártnak, hogy még élnek dinoszauruszok, valamint a kihalásukra sem hivatkozik.


Az Amazonas mocsarai adhatnak otthont egy hatalmas Tyrannosaurus szerű ragadozónak, amely rajta üt az óvatlan utazókon.. 

Új rovattal jelentkezek, ami a mitológiánkban szereplő lények létezésére próbál választ adni. Érdekes lesz, mindig is érdekelt.:)


Mi is az a kappa?

A japánok szerint akkora mint egy tíz éves gyerek, hasonlít egy teknős, gyík és egy majom keresztezése, általában a folyókban és tavakban él. A hátukon teknő van, míg a szájuk olyan mint egy csőr. A fejükön pedig egy tálka található, amiben víz van, és ha ez kilöttyen, akkor a kappa elveszti az erejét. Rosszindulatú lények, az éjszakai utazókat gyakran megtámadják, de bizonyos történetek szerint ki is hívják őket szumóbirkózásra (a folklór szerint a kappák találták fel). És szeretik az uborkát...

A legmeglepőbb, hogy előfordulnak a mi korunkból is jelentések.

1984. augusztus 1. Este 23:00 tájékán Ryu Shirozaki halász épp hazafele sietett, amikor a Kuta folyó partján különös dolgot látott, előbb azt hitte, hogy fürdöző gyerekeket lát, de amikor meglátta a szokatlanul nyurga karokat és lábakat, valamint a csillogó bőrt, odakiáltott nekik. A különös lények visszamenekültek a folyóba. Másnap reggel nedves, könnycsepp alakú lábnyomokat látott a találkozás helyén. 22 centiméter hosszúra és 12 centiméter szélesre becsülte őket, és 50-60 centiméterre voltak egymástól, és valami nyálkás anyagból álltak. 20 méteren keresztül lehetett követni őket.


1991. Június 30-dikán Mitsugo Matsumoto és felesége Junko épp hazaértek otthonukba, amikor különös bűzt éreztek, a padlón apró 7 centiméter hosszú és 5 centiméter széles ötujjas lábnyomok voltak, később különös, narancssárga foltokat vettek észre szerte a lakásban. Az elemzés után kiderült, hogy az anyagnak magas a vastartalma, és az összetétele a forrásvízhez hasonlít. Kappapisi?

A helyi sámán elmondta Mitsugonak, hogy a kappák gyakran kijönnek a közeli mocsárból, hogy játszanak az emberek házaiban. De aki kappát akar látni annak a Tono völgybe kell mennie, a történetek szerint az itteni patak és az a tó amibe bele torkolik a kappák kedvenc területe. Más bizonyítékok is lehetnek a lény létezésére. A múmiáikat gyakran megtalálták. Az Osakai Zuiryui templomban látható ez a 70 centiméteres holttest, állítólag 1689-ben kapták el.

Kappa múmia -

Egy másik múmiát Imari városában lehet látni, a történet szerint 50 évvel ezelőtt bukkantak rá elrejtve egy plafonban. Azóta saját oltárt is csináltak neki, mint a folyó istenének.

Kappa múmia -

Feltehetjük a kérdést, hogy mi a kappa? Előbb lássuk a többi feltételezést, az ősi időkben a japán földművesek a magzatokat gyakran leúsztatták a folyókon, valószínűleg gyakran feltűnhettek a felpuffadt testek, de volt már olyan elmélet is, hogy talán vízi hullákat néztek annak, vagy a 16 században érkező Jezsuita szerzeteseket. De akkor mit láttak a szemtanúk? Mi hatolt be a japán pár házába?

Egy elmélet szerint talán földönkivüliek, mondjuk eltudnám képzelni hogy a galaxis másik részéről idejönnek pancsikálni, meg házakat feltúrni. De mi van ha egy teljesen földi fajjal van dolgunk? Egy teória arról szól, hogy a Japán szigeteken már rég kihalt vidrafaj a felelős ezért, de a kappát miért ábrázolnák majomszerű tulajdonságokkal? 

A japán szigeteken él az egyik olyan majomfajta, ami kedveli a vizet, ez a Vörös pofájú makákó. Lehetséges, hogy kialakult ennek egy vizet jobban kedvelő változata, aminek a bundájában megtelepedett algák zöld színüvé teszik azt. Talán ez az ismeretlen majomfaj fosztogatja a parasztok földjeit, csak olyan jó rejtőzködő, hogy még nem fedezték fel...