A jeti és a sasquatch valamint a többi hominid létére számtalan magyarázatot adtak már. Azóta voltak már neandervölgyiek, homo erectusok, állatkertből szökött majmok, idegenek, ember-majom hibridek, de a legelfogadottabb jelölt még mindig a Gigantopithecus.

A felfedezése is kalandregénybe illő volt. Ha valaki Kínában kövületre akart bukkanni a múlt században, akkor csak annyi dolga volt, hogy elment egy helyi természetgyógyászhoz, és ott szinte a polc tele volt az apró "sárkánycsontokkal" teli, befőttes üvegekkel és kosarakkal. A kínai népgyógyászatban ezeknek ezerféle felhasználása van és az őslénykutatók nagy bánatára ma is zajlik a kereskedelmük, annak ellenére, hogy a Kínai kormány már védi a lelőhelyeket.

1923-ban így sikerült felfedezni a Pekingi embert, de azonban nem ő ennek a posztnak az úgy mond főhőse, hanem egy másik, sokkal nagyobb főemlős. 1935-ben járunk Gustav Heinrich von Ralph Koenigswald elismert holland őslénykutató és geológus épp egy Hong Kongi patikát látogatott meg. Nem tudni, hogy miért járt ott. Talán úgy gondolta, hogy ő is szerencsét próbál, vagy összeszedett valami helyi betegséget és a helyi gyógyászathoz fordult segítségért. A történetünk szempontjából ez most lényegtelen.

Valószínűleg míg várta a bolt tulajdonosát a polcokat mustrálgatta. Reménykedett benne, hogy ő is talált valamit. Nos, talált is. Egy zápfogat, ami egy főemlősé lehetett. Lapos volt, és nagy, valószínűleg a titokzatos majom állkapcsának hátsó részéből származott. Nem tudni, hogy Gustav felkiáltott örömébe, vagy kivárta a sorát és higgadtan megvette csak azt az egy fogat. Annyi biztos, hogy sietős léptekkel ment vissza a szállására, ahol aztán le is írta a fogat... Kiderült, hogy egy új majomfajt fedezett fel, amit azon nyomban Gigantopithecusnak nevezett el. Azóta több mint 300 kövület került elő, általában fogakra bukkantak, de találtak egy állkapocscsontokat is, aminek köszönhetően úgy ahogy sikerült rekonstruálni a nagydarab állatot.

A maradványok alapján a fajai elterjedtek volt Kínában, Indiában és Dél-Kelet Ázsiában. Igaz, még csak egy állkapcsot ismerünk a fajból, de abból is sok mindent megállapíthatunk. A zápfogaik laposak és szélesek voltak, míg a metszőfogak aprók, élesek és szorosan a többi foghoz tapadnak. A tudósok arra következtetnek, hogy a gigantopithecus gyakran táplálkozott bambusszal. Az állkapocs azt is elárulja, hogy az állat milyen testtartást részesített előnyben. Az uralkodó nézet az, hogy a mai emberszabásúakhoz hasonlóan négy lábon járt, de az állkapocs egészen mást árul el.

Grover Krantz, antropológus (és azon tudósok egyike aki nem csak kutatott a Nagyláb után, hanem hitt is benne), szerint az állkapocs U alakú és széles. Szerinte ez lehetővé tette, hogy amikor a majom egyenesen tartotta a fejét, akkor legyen hely az egyenesen álló légcsőnek. Úgy gondolta, hogy az állat két lábon járt. Azonban mivel nincs több csontmaradvány, ezért nem tudhatjuk, hogy milyen lehetett az állat testalkata. Az biztos, hogy a földön élt, hasonlóan a mai gorillákhoz. De ilyen testarányokkal is talán képes lehetett két lábon járni...

Egy mai példa: Kent városának (Nagy Britannia) állatkertjében egy Amban nevű idős hím egyszerűen megtanult két lábon járni, és az érdekesség, hogy ezt a viselkedésformát ő az apjától tanulta el... Lent egy videó...

Ha a gorilla képes megtartani a súlyát (ami a ma élő legnagyobb főemlősféle), akkor talán a gigantopithecus is képes volt rá. Valószínűleg csak kisebb távolságokat tehetett meg így, mivel ez a hatalmas emberszabású elég lusta lehetett. Hasonlóan a ma élő pandákhoz fél napokat is ült és majszolta a bambuszt.

Azonban egy ilyen állatra is leselkedtek veszélyek. A maláj és az indokinai tigrisek becserkészhették a gyanútlan, felnőtt állatokat, míg a fiatal állatokra ködfoltos párducok vadásztak.

A gigantopithecus a tudósok szerint 1 millió évvel ezelőtt jelent meg és 100 ezer évvel ezelőtt pusztult ki egy sokkal veszélyesebb ragadozó ténykedése folytán. Pontosan azután, hogy a homo erectus, majd a korai homo sapiens megjelent az élő helyén, majd ki irtotta a lassú mozgású, békés növényevőket.

Érdekesség, hogy úgy fest, hogy a gigantopithecus egy konvergens evolúció eredménye, egy olyan növényevő, ami hogy ha kell a hátsó lábaira áll, majd a mancsával tépi le a friss hajtásokat. Ezt a szerepet Afrikában a robusztus australopithecusok, Dél-Amerikában az óriás lajhárok, Európában a patás chalicotheriumok, És ma ezt az életmódot a gorilla képviseli.

És ha egy ma élő rokonát keressük, akkor azt az orángutánoknál megtalálhatjuk. Azonban ez igen csak távoli rokonság. Bár egy csoportba tartoznak, de a gigantopithecus a sivapithecusok közé tartozott, és így a mi Rudink (rudapithecus) közeli rokona lehetett.

Feltehetjük a kérdést, hogy van e esély arra, hogy a gigantopithecus fennmaradhatott napjainkig. Nos, igen. Nagy esély volt rá, hogy talán volt egy ismeretlen faja, ami talán a Himalája hegyeitől egészen Szibéria fagyos síkságaiig elterjedt, de aztán az emberi terjeszkedés kipusztította. De egy populációjuk átvándorolhatott a Bering földnyelven, ahol addig zavartalanul fejlődhettek, míg a mai amerikai őslakosok elődei meg nem érkeztek...

De ez már egy másik történet...

A bejegyzés trackback címe:

https://kriptid.blog.hu/api/trackback/id/tr175395621

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása